Ragaszkodj a gyermekeidhez!

"Ha a szülői készségek, sőt a gyermek iránt érzett szeretet sem elegendő, akkor mire van szükség? Ami nélkülözhetetlen, az a szülő és a gyermek sajátos kapcsolata – ha ez nem alakul ki, akkor hiányzik a szülői nevelés biztos alapja. A pszichológusok és fejlődéskutatók ezt hívják kötődő kapcsolatnak. Ahhoz, hogy egy gyermek nyitott legyen arra, hogy egy felnőtt nevelje, aktívan kötődnie kell hozzá, akarnia kell a vele való kapcsolatot, és igényelnie kell a közelségét. Az élet kezdetén ez a kötődés fizikai természetű – a csecsemő szó szerint belekapaszkodik a szüleibe, akiknek viszont muszáj megtartaniuk őt. Ha a későbbiekben minden jól alakul, akkor a fizikai kötődés idővel érzelmi kötelékké, majd végül lelki kapcsolattá alakul át. Azokat a gyermekeket, akik híján vannak ennek a kapcsolatnak, nagyon nehéz nevelni, sőt gyakran még tanítani is. A gyermekneveléshez kizárólag a kötődő kapcsolat biztosít megfelelő kontextust."

 "Az odaadó, elkötelezett és felelős szülők csalódottak, és állandó kudarcérzéssel küszködnek. A szerető gondoskodás ellenére a gyermekeik rendkívül stresszesek. Úgy tűnik, mintha az emberek esetében többé nem az lenne a magától értetődő, hogy a szülők, illetve a felnőttek a fiatalok mentorai, vagyis tanítói és tanácsadói, mint ahogyan az a természetes élőhelyükön élő állatoknál mind a mai napig megfigyelhető. Ránk, a demográfiai hullám idején született gyermekek szüleire értetlenséggel tekintenek az idősebb generációk, a szülők és a nagyszülők. „Nekünk nem volt szükségünk nevelési tanácsadó könyvekre annak idején, mi egyszerűen csak tettük a dolgunkat”, mondják értetlenkedve, és igazuk van.

A sors fintora, ha az ember belegondol, hiszen ma sokkal többet tudunk a gyermeki fejlődésről, mint valaha, és lényegesen több nevelési tanfolyam és szakkönyv áll a szülők rendelkezésére, mint bármelyik korábbi generációnak.

Akkor mi változott? A problémát, egy szóban összefoglalva: a kontextus. Nem számít, hogy milyen jó szándékúak, felkészültek, gyakorlottak vagy mennyire együtt érzőek vagyunk, a szülői nevelés nem olyasmi, amibe minden gyermeket bevonhatunk. Ahhoz ugyanis, hogy a nevelés hatékony legyen, kontextusra van szükség. Ha a gyermek nem fogékony, nem érhetünk el sikereket a nevelésében, nem tudunk vigaszt nyújtani neki, nem tudjuk a jó irányba terelni, és utat sem mutathatunk neki. A gyermekek nem hatalmaznak fel bennünket automatikusan arra, hogy nevelhessük őket, csupán azért, mert felnőttek vagyunk, vagy mert szeretjük őket, vagy mert a zsigereinkben érezzük, illetve tudjuk, hogy mi a jó nekik, és mi szolgálja az érdekeiket. A mostohaszülők gyakran szembesülnek ezzel a ténnyel, és azok is, akik mások gyermekeiről gondoskodnak, legyenek bár nevelőszülők, bébiszitterek, dadák, a gyermekekre napközben – bölcsődében, óvodában vagy iskolában – felügyelő szakemberek, pedagógusok. De még a vér szerinti gyermekek esetében is elveszíthetjük természetes szülői tekintélyünket, ha a megfelelő kontextus, vagyis közeg hiányzik.

Ha a szülői készségek, sőt a gyermek iránt érzett szeretet sem elegendő, akkor mire van szükség? Ami nélkülözhetetlen, az a szülő és a gyermek sajátos kapcsolata – ha ez nem alakul ki, akkor hiányzik a szülői nevelés biztos alapja. A pszichológusok és fejlődéskutatók ezt hívják kötődő kapcsolatnak. Ahhoz, hogy egy gyermek nyitott legyen arra, hogy egy felnőtt nevelje, aktívan kötődnie kell hozzá, akarnia kell a vele való kapcsolatot, és igényelnie kell a közelségét. Az élet kezdetén ez a kötődés fizikai természetű – a csecsemő szó szerint belekapaszkodik a szüleibe, akiknek viszont muszáj megtartaniuk őt. Ha a későbbiekben minden jól alakul, akkor a fizikai kötődés idővel érzelmi kötelékké, majd végül lelki kapcsolattá alakul át. Azokat a gyermekeket, akik híján vannak ennek a kapcsolatnak, nagyon nehéz nevelni, sőt gyakran még tanítani is. A gyermekneveléshez kizárólag a kötődő kapcsolat biztosít megfelelő kontextust.

A szülői nevelés titka nem az, hogy mit csinál a szülő, hanem az, hogy mit jelent a gyermek számára. Ha a gyermek kapcsolatot keres velünk, és vágyik a közelségünkre, akkor felhatalmaz minket arra, hogy gondoskodjunk róla, vigaszt nyújtsunk és utat mutassunk neki, vagyis a példaképei, a tanárai és a tanácsadói legyünk. Amennyiben egy gyermek megfelelőképpen kötődik hozzánk, akkor mi jelentjük számára azt a biztos pontot, ahonnan elindulhat, hogy felfedezze a világot, és ahova visszatérhet, és mi vagyunk számára az inspiráció forrásai. A világ összes szülői készsége sem helyettesítheti a kötődő kapcsolatot, illetve ellensúlyozhatja annak hiányát. És hiába van tele a szívünk csordultig szeretettel, ha nincs köztünk kötődő kapcsolat, vagyis nincs meg az a lelki köldökzsinór, amelyen át ezt kifejezésre juttathatjuk.

A gyermek és a szülő között legalább addig kell fennállnia ennek a kötődő kapcsolatnak, amíg a gyermeknek szüksége van a szülői gondoskodásra. És pontosan ezt a kapcsolatot egyre nehezebb fenntartani a mai világban. A szülők nem változtak – épp olyan kompetensek és elkötelezettek, mint régen. A gyermekek alapvető természete sem változott meg – továbbra is ugyanúgy függnek a szüleiktől, és semmivel sem elutasítóbbak, mint korábban.

A kultúra változott meg, amelyben a gyer­mekeinket neveljük. Ugyanis a gyer­meki kötődést a szülőhöz már sem a kultúra, sem a társadalom nem támo­gatja úgy, ahogyan kellene. Még a kez­det­ben erős szülő-gyermek kapcsolatokat is alááshatja a környezet, amikor a gyer­mekeink kilépnek a világba, amely többé nem értékeli és nem erősíti meg a kötődő kapcsolatot. A gyermekek egyre több olyan kötődő kapcsolatot alakítanak ki, amelyek rivalizálnak a szüleikhez fűződő kapcsolatukkal, aminek eredményeképpen a szülői neveléshez szükséges kontextus egyre kevésbé fenntartható a számunkra. Nem a szeretet hiányáról vagy a szülői hozzá nem értésről van szó, hanem a kötődő kontextus erodálódásáról, pusztulásáról – ez az oka annak, hogy napjainkban a nevelés hatástalan."

Libri Könyvkiadó, Budapest, 2014