Agykutatói szemszögből azt mondhatom, hogy a félelem ellenszere a bizalom. Ezért lenne nagyon fontos azokban a helyzetekben, amikor félelemmel szembesülünk, az elveszett bizalmat újraépíteni. Ehhez három összetevő szükséges: a saját képességeinkbe, a saját tudásunkba és a saját tapasztalatainkba vetett bizalom. Másrészt az abba vetett bizalom, hogy ami nem megy egyedül, az sikerülhet másokkal együtt, és végül annak bizonyossága, hogy amit teszünk, annak értelme van és az egy szélesebb kontextusba ágyazódik.
Interjú Prof. Dr. Gerald Hüther agykutatóval.

 Hüther úr, Ön azt mondja az Ábécé (Alphabet) filmben, hogy szeretné a kísérleti agykutatás elmúlt mintegy húsz évben szerzett felismeréseit gyakorlatba ültetni. Mik lennének ezek a felismerések?

A saját szakterületem kutatásainak során nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy azok a szociális tapasztalatok, amelyeket a gyermekek a saját világukba való „belenövés” kapcsán szereznek, idegi hálókat alakítanak ki az agyban. Ebből fakadóan egy ember agya mindig az embertársaival való kapcsolatokban szerzett tapasztalatok végeredménye. Ezért nekem agykutatóként figyelmet kell szentelnem annak a kérdésnek, hogy milyen az a társadalom, amely egy ilyen agyat fejlesztett ki? Milyen kapcsolati- és tanulási kultúrák jellemzik ezt a társadalmat?

Milyen társadalmat képvisel az oktatási rendszerünk, amelyben az agyunk, és mindenekelőtt a gyermekeink agya fejlődik?

Azok a tapasztalatok, amelyekre a gyermekeink az oktatási és nevelési intézményeinkben szert tehetnek, finom szólva nem optimálisak. Jelenleg azonban egy nagyon érdekes helyzetben élünk, amelyhez hasonlót még nem tapasztaltunk hazánkban. Minden szereplő elégedetlen és szenved attól, ami jelenleg az iskolákban történik. A gyermekeknek nem jó az iskolában lenni. Soha nem volt még ennyi beteg gyermek. Abban a fázisban, amikor az általános iskolásokat a következő fokozatokra szelektálják, az ADHD (figyelemzavar és hiperaktivitás) iszonyatos módon megugrik. Ezen kívül rendkívül sok gyerek szenved pszichoszomatikus tünetektől, és ijesztően nagy azoknak a fiataloknak az aránya, akik a velük született tanulási örömöt és alkotási vágyat menet közben elvesztették, akik be sem fejezik az iskolát, és akiknek a tehetsége örökre felfedezetlen marad.

Ez a helyzet nem csak a diákoknak rossz. Ez a helyzet nem jó a szülőknek sem, a tanároknak sem.

Az egyre fokozódó teljesítménykényszer miatt egyre több szülő fél, hogy gyermekei nem tudnak megfelelni a követelményeknek. Így válnak – akár akarják, akár nem – hajcsárokká. Azon kevesek kivételével, akik magániskolákba tudják küldeni a gyermekeiket, mert megvannak az ehhez szükséges anyagi eszközeik, minden szülő szenved ebben a rendszerben. Túl sokat kell vállalniuk, hogy mindazt, ami az iskolában nem történik meg, azt valamelyest kompenzálni tudják. Gigantikus összegek folynak el a különórák finanszírozására. Ezért aztán sok szülő felteszi a kérdést, hogy adójukkal miért egy olyan iskolarendszert finanszíroznak, amely elkerülhetetlenné teszik, hogy a különórákra az adójukon felül jelentős összeget kelljen fordítaniuk, korrigálandó azokat a hiányosságokat, amelyeket az iskolarendszer hoz létre. Az OECD pedig folyton azt hangsúlyozza: német nyelvterületen különösen nehéz a szociális különbözőségek kiegyenlítése az iskolai rendszerben. Mi több, ezeket az egyenlőtlenségeket csak még tovább fokozzuk. Azt, hogy időközben már a tanároknak sem jó az iskolában dolgozni, jól láthatjuk abban, hogy manapság azon foglalkoztatási csoportok közé tartoznak, ahol a leggyakoribbak a pszichoszomatikus megbetegedések. Ha bemegyünk egy tinnitus klinikára, javarészt pedagógusokkal találkozhatunk, akik kezelésre szorulnak. Iskolavezető a jelenlegi körülmények között alig akar valaki lenni. Nem csoda, hogy a mára kialakult helyzetben az oktatási tárca is meglehetősen tanácstalan.

Ezt a tanácstalanságot a legtöbb résztvevő esetén félelem kíséri. Az Ábécében (Alphabet) Ön ismerteti „a félelmek transzgenerációs átruházásának” jelenségét is. Mi történik ilyenkor az agyban?

Amikor félünk, akár szülőként, akár diákként, akkor az agy magasabb rendű területein, tehát ott, ahol a problémákat kellene megoldani, ahol a cselekvéseket mérlegeljük és megtervezzük azokat, ahol kontrolláljuk az impulzusokat és ahol képesek vagyunk más helyzetébe belehelyezkedni, tehát ezeken a területeken tartós túlfeszültség keletkezik. Ebben az állapotban az agynak e komplex hálózati struktúrájában már nem tudnak a cselekvéseket irányító minták kiépülni. Tehát ezen a felsőbb szinten uralkodó összevisszaságnak a hatására az agy régebbi hálózatai veszik át az irányítást. Ezek azok a hálózatok, amelyek alacsonyabb szinten vannak, és amelyek kialakítása stabilabb. Ezek a régi minták, a megszokások mintázatai vagy akár gyermekkori minták. Amennyiben a félelem tovább fokozódik, akkor még egy szinttel lejjebb kerülünk az agytörzsben. Ott találhatóak az archaikus szükségállapot mintázatok. Ezek a következő sorrendben aktiválódnak: 1. támadás 2. menekülés 3. eszméletlenségig fokozódó lemerevedés. Ezek már azok az állapotok, amikor nem tudunk kreatív gondolatokat szülni, a tanulási kedvről már nem is beszélve. Aki az agyműködésének erre az alacsony szintjére érkezett, egyszerűen csak menteni akarja az irháját. Erre való a félelem is, hogy szükséghelyzetekben a túlélésre mobilizáljon. De ennek nem szabadna azon tapasztalatok közé tartoznia, amelyeket a gyermekeknek az iskolában meg kell élni.

A félelemnek ez a jelenléte sokak számára talán nem is világos?

Ez így van. Amire az Ábécé (Alphabet) is rávilágít az, hogy a félelemkeltés minden olyan társadalmi berendezkedésnek az eszköze, amely a tagjait manipulálhatóvá akarja tenni. A félelem lehetővé teszi, hogy az emberekkel elhitessék a hatalmon lévők ígéreteit és azoknak megfelelően orientálják őket. A múltban ilyenek voltak az egyházak és a kormányok. Ma a gazdaság és a média közvetítik a félelmet, és nyilvánvalóan érdekükben áll félelmet kelteni, hogy minél több ember vevő legyen az ajánlataikra.

Sir Ken Robinson, akinek tézisei végigkísérik az Ábécé (Alphabet) filmet is, úgy látja, hogy az ipari társadalomban végletekig fokozódott a félelem és az ehhez kapcsolódó gondolkodási mintát „iparinak” nevezi. Azt javasolja, hogy fordítsuk figyelmünket egy „organikus gondolkodási minta” felé. Hogyan látja ezt Ön természettudományos szempontból?

Agykutatói szemszögből azt mondhatom, hogy a félelem ellenszere a bizalom. Ezért lenne nagyon fontos azokban a helyzetekben, amikor félelemmel szembesülünk, az elveszett bizalmat újraépíteni. Ehhez három összetevő szükséges: a saját képességeinkbe, a saját tudásunkba és a saját tapasztalatainkba vetett bizalom. Másrészt az abba vetett bizalom, hogy ami nem megy egyedül, az sikerülhet másokkal együtt, és végül annak bizonyossága, hogy amit teszünk, annak értelme van és az egy szélesebb kontextusba ágyazódik.

… tehát miért kellene kémiát tanulni, amikor nagyobb örömöt okoz matekozni, vagy festeni és gyermekként egyáltalán fel sem tudom fogni, hogy mire használhatom a hidrogéngáz képletét? Arról nem is beszélve, hogy a tanár magyarázatait egyáltalán nem értem?

Jelenlegi társadalmunkban a cselekvéseink értelmének szinte teljesen nyoma veszett. Ezzel az emberi bizalmunk egyik legfontosabb forrását veszítettük el. A versengő társadalom ezen felül igencsak kikezdte a szociális kapcsolati rendszereinket. Egészen kevés embernek maradt meg az a forrása, hogy ha valamit egyedül nem tud megoldani, akkor másokkal együtt képes változásokat eszközölni vagy kiutat találni. Az egyetlen dolog, amit manapság az emberek többsége kiútnak lát: a saját kompetenciák további fokozása. De ez nagy valószínűséggel kevés lesz. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) prognózisai szerint a következő években rohamosan megugrik a félelemből fakadó, főleg a depressziós, pszichikai kórképek aránya. Ez a félelem fokozódásának előrevetítése, ami azzal van összefüggésben, hogy az ipari társadalmakban a bizalom forrásai elapadtak. Mindenekelőtt a jószomszédi, közösségi kölcsönös támogatásba vetett hitünk. És annak egy bizonyos szintű megértése, hogy mit keresünk ezen a világon. Már alig vagyunk képesek felismerni, hogy van valami, amibe mi illeszkedünk, valami nagyobb, ami védelmez minket, megóv, és aminek értelme is van.

Ez úgy hangzik, mintha egy félelem- vezérelte nyúlszívű egyének társadalma felé lavíroznánk, amelyet többek közt az az oktatási rendszer támogat, amely az agyunkban az Ön által említett bizalomforrásokat igyekszik megsemmisíteni…

Amennyiben egy olyan társadalomban élünk, amely fokozza ezeket a félelmeket, úgy ez igazzá válik. A diktatúrákban a félelemnek mindig van egy megfogható oka. Így aztán van egy szelepe is ennek a félelemnek. A diktatúra alól fel tudjuk szabadítani magunkat. Ezért válnak a diktatúrákban élők meglehetősen bátrakká. Ott az emberek megtalálják a játéktereket – mindenekelőtt együttműködve. És értelmét látják annak, amit tesznek, amikor szembeszegülnek a diktatúrával. A mi nyugati ipari társadalmainkban azonban azt sem tudjuk pontosan, hogy minek ellenébe akarunk helyezkedni. A félelem úgymond már mindenkiben benne van és a saját létezésünk értelmetlenségének gondolata egyre gyorsabban terjed. Ilyen körülmények között nagyon nehéz másokkal együttműködni vagy valami ellen szegülni.

Rendeződés. Mi az agynak az az önrendező folyamata, amelyről Ön az Ábécében (Alphabet) beszél?

Mindenekelőtt az agykutatásban éppen ott tartunk, hogy felismertük, minden élő rendszer, így az agyunk is, egy önrendező folyamatban fejlődik. Nem a Jóisten, vagy a genetikai programok raknak itt össze valamit, hanem egy gyermek agyában a kapcsolódási minták az őt mindenkor körülvevő keretfeltételek szerint fejlődnek, amely keretek közé, úgymond önmagától betagozódik. Minden gyermek egy önrendező folyamat során pontosan olyan agyat kap, amely megfelel az ő testének és a világnak, tehát a szülői, kulturális és szociális rendszernek, amelybe belenő. Már a születést megelőzően önmagával, majd a családban és a gyermek kulturális környezetében lévőkkel szerzett tapasztalatok vezetnek oda, hogy az agyban bizonyos idegi kapcsolódási minták stabilizálódnak. Pontosan azok, amelyeket az adott gyermek vagy a felnövekvő ember intenzíven használ, mert azok a képességek, amelyek ezekhez kapcsolódnak, számára kiemelkedő jelentőségűek. A többi kapcsolódási lehetőség, amely az agyban ugyanúgy rendelkezésre áll, és ennek az óriási potenciálnak a részét képezi, fokozatosan gyengül.

Az úgynevezett felvilágosodás óta mind a tudomány, mind a társadalom alávetette magát az ellenőrizhetőség és bizonyíthatóság diktátumának. Ez vezetett az Ön által az Ábécében megvilágított képességmérési koncepcióhoz, amelynek lényege a mérhető szabványokra való redukció – mint például a PISA rendszer. Hogyan lenne képes az agyunk, és a gyerekeink agya lekövetni ezt a szabványosítási törekvést?

Minden gyermek egy olyan aggyal érkezik a világra, amelyben a testéből érkező szignálok alapján bizonyos hálózati struktúrák alakultak ki. Így minden egyes gyermeknek olyan agya van, amely pontosan megfelel az ő testének. És mivel minden egyes újszülöttnek más teste van, így mindegyiknek különböző agya is van. Ez az agy minden esetben jó és tökéletesen rendeződött. Aztán a gyermek fokozatosan „belenő” egy olyan társadalomba, amelynek képviselői – azaz mi – azt a véleményt követjük, hogy bizonyos képességek fontosabbak és értékesebbek, mint más képességek. Az a képesség, amelyet mostanában kiemelkedően fontosnak tartunk, az analitikus és kognitív gondolkodás képessége. Ez azonban csak egyike azon számos adottságnak, amivel egy gyermek világra jön. Vannak olyan gyermekek, akik kitűnő kézügyességgel bírnak, míg mások különösen jól uralják a testüket, vagy a szociális interakciókban és azok alakításában nyújtanak figyelemreméltót. Vannak gyerekek, akik kiemelkedően érzékenyek és ezért különösen finom érzékelésekre képesek.

Mindennek mintha semmi jelentősége nem lenne az adottságok jelenlegi fogalmi meghatározásánál, mert egyetlen adottságot az összes többi fölé helyezünk. És így ez az EGYETLEN adottság az, ami a mai iskolákban fontos, és ami alapján szelektálnak. Azok a gyerekek jutnak át a legkönnyebben ezen a „borsószelektáló szűrőn”, akik ennek az egyetlen kritériumnak a legjobban megfelelnek. Azok tehát, akik képesek arra, hogy az ott felkínált tudást a leggyorsabban magukévá tegyék és a vizsgahelyzetekben ezt a tudást a legjobban vissza tudják mondani. Nem minden szülő, nevelő és tanár számára világos, hogy az adottságfelmérésnek ez a koncepciója, amelyet a legkülönfélébb iskolákba és továbbképző intézményekbe való bejutáshoz alkalmaznak, csak a jelekor sajátja. 50 év múlva talán teljesen más fogalmaink lesznek a tehetségről. Minden társadalom valami mást tekintett különösen értékesnek az adott korszak követelményei szerint. Minden kultúrkör kialakítja a maga elképzelését a tehetség tekintetében. A miénk is drámai változáson ment át pár száz év alatt.

Az agykutatás felismeréseinek gyakorlatba ültetéséhez, tehát az adottságok jelenlegi értékelésének átgondolásához mintha egy kisebb forradalomra lenne szükség, amely átjárja a társadalom szinte valamennyi területét – különösen egy globalizált világban?

Itt nem a forradalom a fontos, hanem az a kérdés, hogyan tudjuk ezt jobban csinálni. Ehhez meg kellene néznünk azokat az iskolákat, ahol ez már működik. Ezek már itt vannak. Csak még nem ők képezik a többséget. Egyik példája ennek Németországban a Schule im Aufbruch kezdeményezés, amely az iskolákat a kultúra váltás folyamatában támogatja. Itt vannak már azok az iskolák, ahova annyira szívesen járnak a gyermekek, hogy szomorúak, amikor szünet van. Ott nem ismerik a félelmet.

Ezekben az iskolákban valami olyasmit találunk, amit máshol még nem: egy szoros köteléket a szülők, a tanárok, az iskolavezetés között, amibe még a diákokat is bevonják. Úgy tűnik, ez egy igen jelentős alapfeltétele annak, hogy egy iskola valóban jó legyen. Ma már a tehetségtámogató alapítványoknál is látjuk ezt az átalakulást. Felismerték, hogy a tehetséggondozás nem lehet egyenlő az azonosságok erősítésével, hanem az egyéni különbözőségek kibontakozását kell támogatni, a kulturális különbségeket jó megőrizni, sőt erősíteni. Ez nem azt jelenti, hogy nekünk most olyanoknak kell lenni, mint a kínaiaknak, mert ők most éppen 10%-os növekedési rátát tudnak produkálni. Ez is meg fog változni néhány éven belül. A világon mindenütt azonos iskolai rendszereket képezni azonos értékelési kritériumok alapján teljességgel értelmetlen. Ez a kulturális sokszínűséget számolná fel, és agykutatóként azt kell mondanom, ez egyáltalán nem lesz jó nekünk. Szükséges, hogy másokkal újra és újra tapasztalatot cseréljünk: és nem olyan emberekkel, akik minél hasonlóbbak hozzánk, hanem pontosan olyan emberekkel, akik minél jobban különböznek tőlünk, mert így nagyon változatos tapasztalatokat oszthatunk meg egymással és átvehetjük másoktól mindazt, ami minket az adott helyzetben a legjobban előre visz.

A jövőben az iskoláinkban is érdemes lenne bevezetni az értékelésmentes sokszínűséget és együttműködést, vagy ahogyan az Ábécében (Alphabet) fogalmaz: a valóságunkat igazítsuk inkább az agyunk szerkezetéhez?

Az agy kitűnő példája annak, hogyan tud folyamatosan növekedni, anélkül, hogy a fejünk felrobbanna: a kapcsolatok erősítése által. Ezt kell tehát a jövőben megtanulnunk: hogyan viszonyuljunk egymáshoz? Ahelyett, hogy egymás előtt mindig bizonyítanunk kellene, hogy melyikünk a jobb, meghívhatnánk, bátoríthatnánk, inspirálhatnánk egymást arra, hogy különleges adottságainkat és képességeinket bontakoztassuk ki egymás felé. Ez az eddigi kapcsolati- és tanulási kultúránk átalakulását jelentené. Ezt a modern cégek vezetői már felismerték. Olyan munkatársakat keresnek, aki teljesen más képességeket visznek be egy-egy szervezetbe, mint amit ma az iskolákban tanítanak.

Mondana erre példákat?

Ezek olyan dolgok, mint a kreativitás, a szolgáltató szektorban a kedvesség, körültekintő hozzáállás, empátia, felelősségvállalási hajlandóság. Mindezekre a jelenlegi büntetésen és jutalmazáson alapuló nevelési módszerekkel nem lehet szert tenni. Ezek az idomítási módszerek a múlt századokban jöttek létre, ahol a felnövekvő nemzedéket a gépek működéséhez igyekeztek igazítani. Időközben ezek a folyamatok automatizálódtak, és ma már nem szófogadó kötelességteljesítőkre és gépműködtetőkre van szükség, hanem körültekintő emberekre, akik ezeknek az új munkamódszereknek a világában tudnak jól érvényesülni. Ennek a ténynek az ismeretében az, ami jelenleg még mindig zajlik az iskolákban nem más, mint ami az elmúlt századokban még talán helyénvaló volt – beleértve a kiválasztási és értékelési eljárásokat is. Most azonban mihamarabbi átalakításra és újragondolásra szorulunk. Ez automatikusan lezajlik. A kérdés csak az, hogy egy-egy országban sikerül-e ezt az átalakulást úgy támogatni, hogy az gördülékenyebb legyen, azaz kevesebb fájdalommal és kevesebb súrlódási veszteséggel járjon, vagy az idejétmúlthoz való ragaszkodás által megnehezítik a folyamatot. Ez az a döntés, amely előtt ma állunk.

Ha az Ábécében (Alphabet) bemutatott személyeket tekintjük, arra  a következtetésre juthatunk, hogy nem a politika fogja ezt a döntést meghozni.

Az oktatási minisztériumok manapság ugyanúgy nem tudják, hogyan kellene ezt a változást a legjobban végrehajtani, ezért hajlamosak a régi mintákhoz nyúlni. Ez tulajdonképpen a jelenlegi oktatási rendszer minden szereplőjére igaz. Ugyanakkor a bizonytalanság és a tanácstalanság mindig egy változtatási folyamat első lépései. Most már nem tudunk némileg javított képletekkel tovább haladni, tehát be kell látni, hogy fogalmuk sincs, hogyan kellene tovább lépni. Ez egy valóban teljesen újszerű helyzet az egész oktatási vitában. Itt már nem a tanítási idő és az oktatási anyagok módosítgatásairól van szó, vagy az iskolakötelezettség hosszáról, vagy a vizsgákról. Most már az a kérdés, hogy minek kell egyáltalán megtörténnie az iskolában? Mit tanuljanak ott a gyermekek és mire kell őket felkészíteni? Ezek most az alapvető kérdések. Nem valószínű, hogy a jelenlegi állapotok megváltoztatását előmozdító impulzusok pont a politika részéről fognak érkezni.

Akkor honnan érkeznek és hogyan?

Az ilyen potenciálok kibontakoztatását támogató folyamatok mindig alulról szerveződőek. Ezeket nem felülről rendelik el, hanem az emberek tudják létrehozni a saját környezetükben. Ez a szülők és a tanárok fejében születik meg egyesével, majd átterjed az oktatásügyi hatóságokra. És nem utolsó sorban elegendő ember él itt, akik kedvet éreznek ahhoz, hogy a társadalmat alakítsák, és a rájuk ruházott feladatot örömmel vállalják: a Föld bolygót újra emberbarát és élhető planétává tenni.

 

 

Forrás: alphabet - Angst oder Liebe DVD kiadvány interjúfüzete (2013)

Fordította: rémán izabella

Az Alphabet film hivatalos honlapja