Hogyan tovább, ha pedagógusként döbben rá valaki, hogy szűkké váltak az intézményes keretek, de a legmélyebbről jövő belső küldetése a gyermekekkel való foglalkozás?

Visszatérő kérdés, hogy mit tehetnek azok a pedagógusok, akik felismerték munkaadó intézményük korlátait és ott nem tudják – esetenként számtalan próbálkozás ellenére sem – elindítani azokat a változásokat, amelyeket a gyermekek és szüleik jóléte, a saját szakmai hitelességük szempontjából már elkerülhetetlennek tartanak.

Egy inspiráló beszélgetés Magassy Katival szakmai és személyes életútjáról, játékról és játékosságról, a kölcsönös bizalomról. 

 

André Édesanyja már a hetvenes évek elején szembesült az akkori iskolarendszer korlátaival, előírásaival és pedagógusként nem véletlenül, hanem egészen tudatosan döntött úgy, hogy saját gyermekeit nem küldi iskolába. A maga szempontjából is meg kellett találnia azokat az utakat, amelyek a gyermekekkel való foglalkozást – amit szívügyének tekintett – lehetővé tették számára. Erről bővebben André Stern: … és sosem jártam iskolába könyvében olvashattok, de ismerjünk meg most egy hazai példát Magassy Kati személyében, aki Magyarországon találta magát hasonló személyes és szakmai válaszút előtt.  

 

R.I. Ha legfeljebb 10 mondatban kellene bemutatkoznod, mit tartanál a legfontosabbnak elmondani magadról?

Kati: Tanyán élek, de nem távol az emberektől. Három saját és egy nevelt gyerekem van, és mindegyikkel kimondottan jó, baráti viszonyban vagyok. Heti 10-12  órában végzek önkéntes munkát a faluban. Ennek nagy részét  egy  általam berendezett és működtetett játszóházban,  ahova kismamák járnak 1-3 éves  gyerekeikkel. Hetente 1,5-2 órát pedig a kamaszklubban segítem a vezető munkáját. Önismereti foglalkozásokat tartunk sok játékkal. Gyógynövényekkel is foglalkozom: főleg azokat gyűjtöm, amik „csak úgy” kinőnek  a ház körül. Ezekből teakeverékeket állítok össze.
Tagja vagyok a Szegedi Suskakörnek, amelynek keretében beszerzéseimnek mintegy 70%-át intézem.  Ebben a közösségben fontos, hogy környezetkímélő, kézműves termékeket, igazi értékeket osszunk meg egymással.

R.I.  Mesélj arról, hogyan indultál el a pedagógusi szakmában? Mik voltak a tapasztalataid? Mi vezetett oda, hogy végül elhagytad a hagyományos értelemben vett pedagógusi pályát?

Kati: Már 6 éves koromtól tanító néni akartam lenni. Egyenes utam volt a diplomáig. A legtöbbet azonban nem a főiskolán, hanem a gyakorlatokon, mentoraimtól és a gyerekektől tanultam.  Ugyanabba az iskolába kerültem vissza tanítani, ahol az elsős tanító nénim szeretett példaképem volt.  Mindig azt gondoltam, hogy az iskolában is az ember a fontos. Hiába tudok nagyon sokat szakmailag, nem lehet egy olyan gyereknek átadni, akinek a lelkében nincs béke, nyugalom. Ezért az  osztálytermet is úgy rendeztem be, hogy minél otthonosabb legyen. Ebben segítettek a szülők is. A nagyszőnyegre az egész csapat odafért, így reggelenként körbe ülve meséltünk egymásnak. Gyakran az első, második óra is ráment, de utána sokkal hatékonyabban tanultunk. Sok-sok játékot, mozgást vittem a tanításba, gyakran jártunk könyvtárba, amit lehetett az épület falain kívül tanítottam. Az erdei iskolák és a nyári táborok is kitűnő alkalmat jelentettek erre. Tapasztalataim szerint ez a kötetlenség mindegyik gyereknek tetszett, a különböző képességűek a maguk tempója alapján tudtak fejlődni és szívesen jártak iskolába. A szülőkkel - a gyerekek érdekében - szoros kapcsolatot tartottam.  Számíthattunk egymásra. Havonta rendeztünk az iskolán kívüli, családos összejöveteleket.
Hogy miért is hagytam ott az iskolát?  Nagyon találóan fogalmazott az igazgató:  „Miért ágaskodsz, amikor a többi még guggol?” (Mármint a kollégák). Lehet, hogy nem voltam eléggé felkészült „felnőttekből”. A szakmai és emberi féltékenység, kényelmesség olyan légkört teremtett, amiből jobbnak láttam kilépni. Nem bántam meg…

 R.I. Azóta mivel foglalkozol?         

Kati: Azóta  - ugyan nem napi rendszerességgel -, de a magam habitusa, elképzelése szerint foglalkozom gyerekekkel,  felnőttekkel egyaránt. Nem azért kerülünk kapcsolatba, mert éppen oda íratták a gyerekeket iskolába, ahol az egyik tanító én vagyok, hanem azért, mert arra az életszemléletre és „segítségre” van szükségük, amit részben tőlem tudnak átvenni.  Hetente háromszor találkozom kismamákkal és gyerekeikkel egy olyan környezetben, ahol mindannyian jól érezzük magunkat. Fejlesztő játékok, kézműveskedési lehetőség…, kinek mihez van kedve.
Gyakran a nyugdíjasok is meglátogatnak bennünket az Ásotthalmi Ifjúsági Ház barátságos termében. Bejönnek egy kicsit beszélgetni, megosztani  örömüket, bánatukat, fiatalodni,  és mi is sokat tanulunk tőlük. 
Nem marad ki a kamasz korosztály pátyolgatása sem az életemből. Szerencsére a gyerekeim sok mindenre „megtanítottak”, így aztán könnyen kezelem a „mai fiatalokat” is. A helyi „Kamasz-kecóban” hetente egyszer, másfél órára szervezetten találkozom  velük. A kölcsönös bizalmon alapuló viszonyunknak köszönhetően „foglalkozásokon „ kívül is megkeresnek, számítanak rám.  Szeretem őket, gyakran különbül viselkednek, mint a felnőttek.

R.I.  Számodra mit jelent a gyermekekbe vetett bizalom? Hogyan éled meg ezt a saját gyermekeiddel és hogyan azokkal a gyermekekkel, akikkel munkád során foglalkozol?

Kati: Amikor még csak álmodoztam arról, hogy gyerekeim lesznek, illetve mások gyerekével is szeretnék törődni, az lebegett a szemem előtt, hogy bizalmi, baráti viszonyban leszek velük. Legfontosabbnak azt tartom, hogy szavaim és tetteim összhangban legyenek. Inkább kevesebbet ígérek, de azt biztosan betartom. Ha lehet rám számítani, akkor egy biztonságot nyújtó bizalom épül, ami megalapozza a későbbi, kamaszkori – a látszat ellenére is - stabil lelkiállapotot. Nem mondom, előfordult néha, hogy semmi kedvem nem volt így „példaképet játszani”, de a hosszabb távú cél kötelezett.  Megérte!
 „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten” – tartja a magyar közmondás. Nemcsak bennem lehet megbízni, hanem a saját és a velem kapcsolatba kerülő gyerekek is élvezték, élvezik bizalmamat. Ennek egyik nagyon szemléletes példája volt, amikor az elsős osztályomat októberben a budapesti Állatkertbe vittem. 10 órakor azt mondtam nekik, hogy nem tudom egész nap mindenki kezét fogni: 4 órakor találkozunk a bejáratnál. Mindegyik gyerek pontosan ott volt! Másnap reggel legalább 5 szülő állt az osztályterem előtt, és mindegyik hálálkodott, hogy a kirándulás legnagyobb élménye az volt gyermeküknek, hogy megbíztam bennük.
Egy másik alkalommal a környezetismeret órai tananyag adott bizalomépítő lehetőséget. Tananyag: közlekedés. Közel volt az iskolához a trolimegálló. A gyerekek hármasával felszálltak, jegyet lyukasztottak, és a végállomástól visszagyalogoltak az iskolába. Fénymásolt térképen bejelölték az útvonalat, amerre jöttek. (Persze egy-két „beépített” szülő titokban figyelte őket.) Micsoda öröm volt nekik a sikeres önállóság! Emlegetik azóta is, ha találkozunk!
Ha még egyszer kezdeném a gyereknevelést, akkor is így csinálnám, mert a mára már felnőtt gyerekeimmel pont olyan a viszonyom, amilyet 40 éve megálmodtam. Sőt, választott párjaik is hasonló bizalommal vannak irántam.  

R.I. Hogyan jelenik meg a játék általi tanulás a Te foglakozásaidon?

Kati: Én az egész életet játéknak fogom fel. Ez nem azt jelenti, hogy nem veszem komolyan, nem gondolkodom felelősségteljesen. Inkább kellő „lazaságot”, könnyed elengedést, a pillanat megélését értem alatta.
Szerintem játékosan, kellő humorral még egy felnőttet is könnyen lehet segíteni. Hát még egy kisgyereket, akinek lételeme a játék?!  Észrevétlenül bele lehet csempészni a legszárazabb „tananyagot” is. Azért tettem idézőjelbe a tananyagot, mert sokkal többre gondolok, mint az iskolában elsajátítandóra. Az életre: az önmegismerésre, a felelősségteljes döntéshozatalra, a következmények vállalására, a szocializációra, a munkára, a párkapcsolatra, a szülői szerepvállalásra…
Ha az ember lányának nincsenek saját ötletei a módszereket illetően, akkor nagy segítségére vannak a szakirányú könyvek. Ezeket én is gyakran lapozgattam, és jó indíttatást kaptam belőlük. Aztán a többi már jött a helyzetnek megfelelően. Sok felkészüléssel, humorral, és mindig nagy élménnyel. A játékosság persze nem jelenti mindig a szó szoros értelemben vett játékot.  A szokatlan tanulási módszer, helyzet, helyszín is hatékony. Nagyon jól lehet például kertészkedés közben matekozni, vagy főzés közben olvasást gyakorolni a szakácskönyvből…
Órákig lehetne mesélni erről, mert a lehetőségeket hozza az élet, a hétköznapi helyzetek. Csak észre kell venni őket.

R.I.  Hogyan tudod ezekbe a folyamatokba a szülőket is bevonni? Mik a tapasztalataid a szülőkkel kapcsolatban?

Kati: Tapasztalataim szerint a szülők csak régebb óta fiatalok, tehát megfelelő környezetben és légkörben ugyanolyan játékosak, mint csemetéik. Amikor elsős osztályt kaptam, még augusztusban összehívtam a szülőket és a gyerekeket is egy iskolán kívüli helyszínre. Közösen főztünk, játszottunk, beszélgettünk. Ezt aztán szinte havonta ismételtük. Tudjuk, hogy a fontos dolgok a terített asztal mellett dőlnek el, nem a hivatalos megbeszéléseken, mint pl. egy szülői értekezlet. Olyan – gyakran baráti - viszonyba kerültünk, ami gyönyörű, odaadó együttműködést, bizalmat hozott az életünkbe.
Ha egy gyerekkel probléma van, akkor biztos, hogy érdemes a szülővel a saját életéről beszélgetni. Mivel a legtöbb ember szereti, ha vele foglalkoznak, gyakran fordulok óvatosan, nem tolakodó kérdésekkel a hozzám járó gyerekek szüleihez. Hamar megnyílnak egy-egy jó kérdés és figyelmes, értő hallgatást tapasztalva.

R.I. Milyen jövőbeli terveid vannak?

Kati:  2015 januárjától kibővítettem a Játszóházi nyitva tartást. A hónap első és harmadik vasárnap délutánjára hirdettem foglalkozásokat. Így az iskolásokat is tudom fogadni.
Nyárra táborokat szervezek. Már tavaly is úgy csináltam, hogy egy bizonyos időszak alatt bármikor lehetett jönni a tanyámra. (Tábori élménybeszámolónkat itt olvashatod). Teljesen kötetlenül, családostól, „gyereket otthagyva”, egy vagy több napra…  Szerveztem programokat, de természetesen nem  kötelező jelleggel. Ez a szabadság összetartó, nagyon jól együttműködő csapatot és fergeteges hangulatot teremtett. 
Az idén még hosszabb időszakot (terveim szerint egész júliust) szeretnék ilyen hangulatban tölteni. Várok nagymamát, két éves gyereket és a kettő között mindenkit nagy szeretettel, sok játékkal. Én mindig csak azt kérem, a lelkesedést hozzák magukkal, mert ezt összeadva,a táborban minden mást közösen megteremtünk. 

Az interjút készítette: rémán izabella

Ásotthalom, 2015. január 5.