Maga itt a tánctanár? Mérő László matematikus, gazdaságpszichológus kötetének címe* motoszkált a fejemben, amikor a számomra még ismeretlen Katival való találkozásra sétáltam.
Aztán persze nem volt bátorságom ezzel odalépni hozzá, de abban biztos voltam, hogy ő minden bizonnyal nem azt a választ adná, amit a kötetindító anekdotában az ingerült illemtanár. Ha engem kérdeztek, a válaszom: „Nem! Ő több, mint tánctanár.” Beszélgetés Bacsa Katival a tánctanári hivatásról, megpróbáltatásokról és álmokról.


Bacsa Kati tánctanárMiért éppen tánctanár? Mikor tudatosult benned, hogy ez az életfeladatod?

16 éves koromban mondtam ki először Édesanyának, hogy tánctanár szeretnék lenni. Persze ehhez ő is kellett, hogy én ezt ki tudjam mondani, fel tudjam ismerni. Nagyon jó a kapcsolatunk, és már kora gyermekkoromtól nagyon sok helyre járatott: ami tetszett, ott maradtam; ahol elégnek éreztem, ott nem kellett maradnom. A táncban sokáig benne voltam, innen jöhetett a gondolat, hogy tánctanár szeretnék lenni. Az érettségiig nem is változott sok minden, inkább egy stabil tervvé érlelődött bennem a szándék. Magyar szakra felvételiztem, és ez a vonal is a részemmé vált, de soha nem akartam magyar tanár lenni. Már az egyetem mellett elkezdtem táncot tanítani Tiszaújvárosban. Kezdetben szórólapon hirdettem az óráim. Az első csoportban 17 jelentkezővel indultunk, 2-3 év múlva már százan táncoltak nálam. Ez egy kisvárosban nagyon nagy sikernek mondható.

Mivel érted ezt el? Hogyan terjedt a „híred”?

Én már akkor sem csak táncot tanítottam, hanem nagyon odafigyeltem a gyerekekre. A korcsoport vegyes volt, 7 éves kortól a középiskolás korosztályig. A gyerekek vitték a hírét a helynek és a foglalkozásoknak. Egy idő után azt vettem észre, hogy „trendi” hozzám járni, de igyekeztem szívből megszerettetni a táncot.  Nem akartam, hogy bárki is csak divatból járjon az órákra. Volt olyan is, hogy láttam a gyereken, hogy igazából csak a szülő akarja, hogy járjon, ő nem. Amikor biztosan láttam, hogy minden igyekezetem ellenére nem ez a gyermek kiteljesedésének útja, elbeszélgettem az anyukával erről, aki örömmel fogadta, s így megvolt számukra a következő lépés. Az ilyen elválások ellenére nagyon sokan jártak hozzám és éreztek rá a foglalkozások értékére. Ez egy idő után engem szét is szakított. Úgy éreztem, nem tudom azt nyújtani, amit én szeretnék.

Mi volt a gond?

Én szeretek minden gyerekre mélységében figyelni. Amikor már nagyon sokan lettek, akkor erre már nem voltam képes, és nagyon frusztrált, hogy nem azt nyújtom, ami belőlem fakad, hanem egyre inkább külső dolgoknak engedelmeskedem. Rám telepedtek az elvárások, a versenyek, a ruhák, az érmek körüli hűhó és anyagi szempontok. Egy belső hang azt súgta, hogy ennek az útnak itt vége. Nagyon nehéz és fájdalmas folyamat volt bezárni a tánciskolát. Körülbelül egy évig érlelődött bennem, míg végül teljesen biztos lettem a döntésemben. Nekik biztos hirtelen jött, de nem féltettem őket, mert azóta is több tánc- és más mozgási lehetőség van Tiszaújvárosban. A legtöbben gyorsan megtalálták az új helyüket. Akiknek pedig ama bizonyos többlet miatt én voltam a fontos, azoknak a mai napig szívesen tartok órákat, amikor hazamegyek a városba. Utána pedig beszélgetünk. Volt olyan is, hogy az új helyemen kellett egy csapat, és meghívtam őket. Hazajártam Tiszaújvárosba megtanítani azt a táncot, és utána felléptünk, ez nagyon szép emlék. Bacsa Kati tánctanár

Milyen volt az utolsó órát megtartani?

Nagyon fájdalmas. Utána még több napig gyenge voltam, enni, aludni nem tudtam, minden lelassult körülöttem. Ráadásul több csoportom volt, s én mindegyiknél nyílt órát szerveztem utolsó foglalkozásként, ahol ott voltak a tanítványok és a szülők is. Alig tudtam elmondani, amit szerettem volna, annyira sírtam. Vegyes érzések kavarogtak bennem: ott volt lezárás és a búcsú fájdalma, de egyben a jövő iránt érzett remény és furcsa módon egyfajta biztonságérzet is. A fogadtatás is nagyrészt pozitív volt: kevés rosszindulatú megjegyzéstől, találgatástól vagy pletykától eltekintve a szülők nagy többsége megértő volt, és nagyon sok segítséget is ajánlottak.

Ez után jött egy nehezebb időszak. Azt hittem, hogy talán mégsem a tánctanítás a nekem szánt életfeladat. Mégsem tudtam, ha nem a tánc, akkor mi lenne az, amivel foglalkoznom kellene. Kitekintgettem más területekre is, ahol sok tapasztalattal, örömmel lettem gazdagabb, de közben valami mindig visszahúzott, újra és újra megtaláltak a különböző táncos felkérések. Végül kikristályosodott bennem, hogy mindenképpen a tánc és a tanítás az én területem. Azt viszont tudtam, hogy másképp, mint addig, de még nem volt tiszta, hogyan. Nem találtam az utam, és egy elég hosszú időszak, körülbelül négy év telt el így. Külföldön is megfordultunk a párommal, néhány hónapot az USA-ban töltöttünk, amely nagyon inspiráló időszak volt. Egymás után vettem a bérleteket, nagyon sokat táncoltam, és rengeteget tanultam ott, önmagamról is. Amikor családi gondok miatt elfordultam az útkeresés körüli gondolataimtól, akkor a párom váratlanul kapott egy megbízást Szolnokon. Nem gondolkoztunk sokat, bár nem volt könnyű elhagyni a szülővárosunkat, ahol majd harminc évig éltünk, de tudtuk, hogy jó irányba lépünk. Itt a költözés körüli időszakban volt az is, hogy kipróbáltam magam egy nagyvállalatnál. Akkor megkíséreltem magamra venni a kortársak attitűdjét, elhitetni magammal, hogy a tánctanítás nem egy "komoly" dolog. Ez lehet úgymond hobbi, de „komoly” munkahelyet kell keresnem magamnak. Rövid időt töltöttem nagyvállalati környezetben. Rengeteget tanultam, és megismertem az őszinte együttérzést is, például a kortársaim iránt, akik évek óta bejárnak oda és még évtizedekig be fognak, mert azt gondolják, hogy nincs más lehetőségük. Mindenesetre gyorsan rá kellett ébrednem, hogy ebben a környezetben egyáltalán nem érzem jól magam. Ehelyett elkezdtem tudatosabban felmérni a képességeimet, az erősségeimet, a motivációimat. Úgy voltam vele, ha már a cél ilyen sokáig homályos marad előttem, akkor legalább a kiinduló pontokat tisztázzam magamban. Több vonalról is megszólított az érzelmi intelligencia témaköre. Felismertem, hogy ebben erős vagyok és sok dolgot ösztönösen használtam is a korábbi tevékenységeimben. Elhatároztam, hogy ebben magasabb szintre emelem a tudásom, és még tudatosabban összehangolom a táncos vonallal. Elkezdtem felkeresni azokat az embereket, akik ezzel foglalkoznak, így találtam meg a jelenlegi tanáromat is, akivel egyéni képzés keretében fejlesztem magam. Az ő segítségével találtam egy iskolát is, amit szeretnék majd elvégezni.

Bacsa Kati tánctanár

Mi a célod ezzel az (ön)képzéssel?

Azt látom, hogy az érzelmi intelligencia kimunkálására minden korosztálynak igen nagy szüksége lenne, ugyanakkor a tudatos képzés, fejlesztés nagyon elhanyagolt. Nagy szüksége lenne a felnövekvő generációnak arra, hogy tisztában legyen az érzelmeivel, merjen gondolkodni, önállóan élni. Nincs ez másképp a saját korosztályommal sem. Most már tartok felnőtt órákat is. Nagyon sok fiatal nő szenved borzalmas önbizalomhiányban. Nekik már nem elég az, hogy eljönnek hozzám táncolni, hanem szinte szomjaznak az önmegismerésből fakadó önbizalomra és bizalomra, belső biztonságra. Szeretném ezt a két dolgot profi módon összeegyeztetni.

Hogyan zajlik ez a gyakorlatban? A táncóra után van egy beszélgetős rész?

Nem, ez a két dolog szervesen kapcsolódik. Elég egyedi technikát alkalmazok a táncóráimon, van például relaxációs rész, ha kell, akkor tematikus. Ha van egy állandóbb csoport, akkor elég hamar megtanulom megérezni a rezdüléseiket, és azt is, hogy éppen mire van szükségük. Lehetnek kisebb kiegészítő játékaim, eszközeim is, de a maga a tánc sem a szokványos. Lehet egy koreográfia, de azon belül engedek, sőt ösztönzök mindenkit a saját stílusában, és hangulata-állapota szerint kibontakozni. Az egyesületben, ahol most tanítok, olyan fiatalok járnak hozzám, akik már hozzászoktak a színpadhoz. Ennek ellenére, amikor azt kértem, hogy menjenek szembe magukkal a tükörben, miközben végig a saját szemükbe néznek, volt, aki elsírta magát. Ilyen apró technikákkal hatalmas dolgokat tudunk megmozgatni.

Csoportokban és magánórák keretében is tanítasz?

Igen, van néhány csoportos foglalkozásom, és néhány hónapja tartok magánórákat is, jelenleg két kislány és egy felnőtt hölgy részére. Az egyik kislány például egy táncos videóblogot szeretne indítani. Az első órákra még nagyon visszafogottan és sablonos megjelenéssel érkezett. Alig telt el pár alkalom, de már látom kibontakozni a saját stílusát. Még mindig van rengeteg minta, vagy amit másol valakitől, mert az tetszett meg neki, de épp ebből is tudom, hogy elindultunk egy úton, ahol ki fogja fejleszteni a saját egyéniségét. A csoportoknak mindig van saját dinamikájuk is. Támogatom az egészséges versenyszellemet, de az én csoportjaimban már nem lehet cél az egymással való versengés. Nem véletlenül szálltam ki ebből a műfajból korábban. A csoportjaimban beszélgetünk, hogy ki miben jó. Ha valaki nagyon ráérez egy dologra, vagy nagyon jó passzban van, akkor eltáncoltatom vele azt a részt. Nem azért, hogy őt kiemeljem, hanem azért, mert ezzel nagyon tudja inspirálni a többieket is. Az is jó lehet, hogy valaki felnéz egy társára, amennyiben ez számára húzóerő, motiváció. De amikor megérzem, hogy irigység, rosszindulat, vagy a negatív versengés megjelenik, akkor közbelépek. Sok, akár saját példával, történettel próbálom megértetni velük a helyzetet és visszaterelni őket a pozitív, egymást is inspiráló állapotba. 

Bacsa Kati tánctanár

Milyen foglalkozásaid vannak mostanában? Mi az álmod?

Az önmarketinggel kapcsolatban mindig bajban vagyok. Mégis szeretném, ha ez a „másfajta tánctanár” bizonyos ismertséget szerezne. Nem híres szeretnék lenni, hanem azt szeretném elérni, hogy egymásra találjunk azokkal, akiknek arra van igényük, amit én az elmúlt évek alatt megtaláltam és letisztítottam magamban. Ha például egy gyerek vagy egy szülő olyan tánctanárt keres, aki a testet és a lelket is megmozgatja, akkor én jussak eszébe. Ugyanakkor a korábbi tapasztalat megtanított arra, hogy figyeljek az egyensúlyra. Visszatekintve, én is tehetek a kialakult helyzetről, hiszen hagytam magam sodródni a tömeggel, az elvárásokkal. Nemrég elküldtem a bemutatkozásomat egy művészeti iskolába, azzal az elképzeléssel, hogy fakultatív órák keretében tartanék táncórákat. Kisvártatva vissza is hívtak azzal, hogy szeretnék, ha nem fakultációs, hanem alkalmazott tánctanár lennék. Először azt mondták, hogy teljesen szabadon taníthatok. Aztán rövid időn belül kiderült, hogy adott egy 200 oldalas előírás, amely meghatározza a tanmenetet és technikákat, amitől nem lehet eltérni. Tudtam, hogy képes lennék eszerint oktatni, hiszen én is ezt végeztem el annak idején. De úgy éreztem, ha már ennyi időt töltöttem azzal, hogy a saját utamat megtaláljam, nem áldozhatom be még egyszer az előírások oltárán, így elbúcsúztunk egymástól. Anyagilag nem túl kifizetődő ez a vakmerőség, de mégis ebbe az irányba kell mennem, mert másképp nincs értelme. Idén nyáron nagyon nagy élményem volt egy nemzetközi tábor, ahol 5 héten át tánctanár és nevelő voltam. Szolnokon és igény szerint Budapesten tartok egyéni és csoportos órákat. Megyek, ahova hívnak, és ahol arra kíváncsiak, amit nyújtani tudok. Fontos megjegyezni, hogy ez egy közös folyamat. Szeretem, ha kimondják az igényeiket, hiszen nekem ez is ihletet ad, és mert hiszek az álmok céllá alakításában, s azok örömteli elérésben. Igyekszem ebben támogató társ lenni. Hiszem, hogy a mozgás a kiegyensúlyozott élet része. Hiszek a test és a lélek összhangjában. Hiszem, hogy az aktivitás aktivitást szül, a pozitivitás pedig pozitivitást. Olyan ez, mint egy megújuló erőforrás, amely nem elfogy, ha használjuk, hanem egyre több lesz belőle. Én a magam módján és tudásával, a tánccal szeretnék ehhez hozzájárulni.

Az interjút készítette: rémán izabella 

Budapest, 2015. október 28.

Bacsa Kati személyes weboldala

*Mérő László: Maga itt a tánctanár? című kötete a Magyar Narancs Egotrip rovatában megjelent írásainak átdolgozott változata.  10 év múltán is szellemes, elgondolkodtató, „betalál”.    

 

 Fotók: FairyheArt - Horváth Tünde és Bacsa Kati privát felvételei