Már gyermekként is nagy igazságérzete volt, és akkor még szabadon dalolt. Aztán elhitte, hogy a művész-zenész pálya nem neki való, a zene legfeljebb hobbi lehet egy „komoly” szakma mellett. Így lett jogász, és kereste tovább az igazságot, de legfeljebb csak valamivel jobb féligazságokat képviselhetett másik féligazságokkal szemben. Tavaly úgy döntött, hogy teljes mértékben felvállalja az igazi hivatását. A zenével úgy érzi, egy sokkal magasabb rendű igazságot tud megélni és megmutatni. Dalszerző, énekes, gitáros és a zene általi felszabadulásra invitálja azokat, akik vele tartanak foglalkozásain, koncertjein. Beszélgetés Giebiszer Gyöngyővel kreativitásról, a zene felszabadító erejéről, a személyes útjáról. 

 

Foglalkozásaidon a kreativitás felszabadítását tűzöd ki egyetlen célként. Hogyan határoznád meg a kreativitást?
A kreativitás egy olyan egyénre szabott kincs, amely mindenkiben ott van, velünk születik. A felnövekedésünk során viszont szerzünk egy csomó olyan hiedelmet, félelmet, gátlást, ami miatt azt gondoljuk, hogy valamit – például énekelni - nem tudunk (jól), nem vagyunk rá képesek, nekünk ezt „nem szabad”. Az évek során szerzett tapasztalataim alapján saját módszer kidolgozásán vagyok. Nem is módszernek nevezném, hanem inkább gyakorlatnak. Jelenleg a megfigyeléseim összegzésénél tartok, kb. 20 pontom van, amely rendszeresen visszatérő motívum. Ennek alapján fogom kialakítani a saját gyakorlataimat. Ezek mentén szeretném felfedeztetni a tanítványaimmal, hogy kik is ők valójában és ezt merjék kibontakoztatni. Megdöbbentően színes „kifogásokkal” érkeznek a résztvevők, hogy ők mit miért nem tudnak, és néha szórakoztató megfigyelnem, hogy miféle eltereléseket képesek kidolgozni magukban saját gátoltságuk dédelgetésére. Az én feladatom az, hogy ezeket a hiedelmeket azonosítsam, és ne engedjek teret nekik az órán. Tehát, amikor beülnek hozzám órára, akkor legalább arra a kis időre tudjanak teljes mértékben elszakadni ezektől az alaposan kidolgozott gátlásoktól. Az óra elején mindig szentelünk időt az elcsendesedésre, a kiüresedésre. A gyakorlatok különbözőek, de mindegyiknek az alapmotívuma az egyén művészi szabadsága. Ennek során egészen rendhagyó feladatokat találok ki: pl. utánozzuk az őserdőt, utánozzuk a vadkacsákat stb. Véletlenül sem azzal kezdjük, hogy énekelni kell, éspedig egy meghatározott módon. Ezzel nagyon gyorsan csak azt tudnám elérni, hogy szembesüljenek azzal, hogy még nem tudnak úgy énekelni, ahogy szeretnének(vagy ahogy „kellene”) és ezzel csak a saját gátoltságukat erősíteném tovább. Itt úgy tanulunk énekelni, hogy nem énekelünk. Ezzel lépésről lépésre eljutunk a tanítvány lelkéhez, egy idő után kinyílik, meg mer nyílni saját maga előtt is. Ezek után mer énekelni, mer dalt írni, kísérletezni, kialakítani a saját stílusát. Az én dolgom ebben nem az, hogy értékeljem, Te hogy énekelsz vagy zenélsz. Én azt tekintem a feladatomnak, hogy játsszak veled és elfeledtessem veled azokat a gátlásokat, amelyekkel évek, évtizedek alatt körbebástyáztad a saját kreativitásod.

Ezt verbálisan is megbeszélitek a foglalkozásokon, vagy Te „csak” megfigyeled a tanítványodat és intuitíven alakítod a foglalkozást?
Nem beszéljük meg, hiszen ezzel inkább csak a negatív hiedelmeket boncolgatnánk, erősítenénk meg, és sosem nyílna meg előttem. Megfigyelem, ráhangolódom: érzem, hallom hol tart. Nem egy előre kidolgozott tudományos módszert próbálok ráhúzni, hanem pusztán azt a mély meggyőződésemet képviselem, hogy mindenki tud énekelni. Nekem azt kell megtudnom, hogy az adott személy miért nem meri kiengedni a hangját, miért korlátozza magát és ebből kell játékosan kiszabadítanom. Az éneklés az emberi létezés egyik legősibb és legtermészetesebb megélése. Ezt régebb sokkal természetesebben szabadjára engedték az emberek. Gondolj csak bele, az asszonyok énekeltek a fonóban, az emberek fütyörésztek kaszálás közben, az anya énekelt a gyermekének, számos hagyományban az imákat elkántálták. Az ünnepeknek, de a hétköznapoknak is szerves része volt a természetes éneklés. Valami miatt – azt pontosan én sem tudom, hogy miért – ez napjainkban teljesen eltorzult és egyáltalán nem természetes, hogy mindenki szabadon énekelhet. Persze, vannak kiemelkedő művészek a zene számtalan műfajában.  A hétköznapi embernek azonban nem kell művészi fokra emelkednie ahhoz, hogy énekeljen, megélje a zene felszabadító, gyógyító erejét. 

Nemrég egy művésztársam mondott valamit, ami nagyon elgondolkodtatott: ma a nyugati társadalomban nyaktól fölfelé foglalkoznak az emberrel. Na, itt tudtam szavakkal is megfogalmazni, amit már jó ideje spontán gyakoroltam: nem egy módszert akarok a fejekben elültetni és tökéletesíteni. Azt tekintem küldetésemnek, hogy a zenét a maga valójában megszerettessem az emberekkel: együtt lenni, énekelni, dalban mesélni – a zene segítségével megélni a szabadságot, a másokkal való spontán kapcsolódás élményét. Ez kivétel nélkül mindenkinek jár, ez nem a cizellált művészek kiváltsága! Itt nincs értékelés, értékítélet. Ez egy játék! Mindenkinek más a hangja: miért kellene ezt egymással összehasonlítanunk, vagy ítéletet alkotnunk? Van hangod, merd használni úgy, ahogy neked jólesik, ahogy téged felszabadít, és ezt merd megmutatni másoknak is egy közösségi élmény, játék során!

Honnan meríted ezt a tudást, amivel az utadon jársz?

Azt mélyen mindenki tudja, hogy ő kicsoda. Ezt aztán jól eltemetjük magunkban, igyekezve megfelelni mindenféle elvárásoknak. A legtöbb emberben már nagyon korán teljesen lefojtják a kreativitást, az egyéni kifejeződés élményét. Kicsit szerencsésebbek azok, akiknek megadatik, hogy valamilyen művészeti ágban gyakorolhassanak. Legtöbbször azonban ott sem a játékról, az egyén belső kincseinek kibontakoztatásáról szól a történet, hanem valamilyen módszer alapján el kell érni egy meghatározott eredményt. Ebben a folyamatban rendszeres időközönként értékelnek, összehasonlítanak a legnagyobbakkal, egymással. Az egymással való versengés tudatosan vagy tudat alatt minden percben jelen van.

Nekem például 20 éves kitérővel sikerült eljutnom oda, ahol most tartok. Voltak művészi hajlamaim, énekeltem is, illetve zenélhettem is valamilyen formában, de igazán nem tekintettem ezt az oldalamat a saját, jelentőségteljes részemnek. Korán elhittem, hogy az vagyok, amiről papírom van. Így lettem például jogász. Most visszatekintve, azt kell mondanom, valahol a mélyen mindig tudtam, hogy legbelül zenész vagyok, csak ezt egyre jobban elbarikádoztam címekkel, papírokkal, félelmek táplálta kifogásokkal.

Ha valaki azzal a kéréssel jön hozzád, hogy valamilyen zenei vizsgára vagy megmérettetésre felkészítsd, akkor azt nem is vállalod?
Nem gondolkodtam még ezen, mert még nem volt ilyen megkeresésem. Valószínűleg nem véletlenül.

Vannak gyermek és felnőtt tanítványaid. Mi a tapasztalatod a gyermekekkel?
Most három 9-10 éves résztvevőm van. Nemrég egy pedagógus ismerősöm mondta, hogy ebben a korban már kialakul bennük az elválasztás, hogy valami jó vagy rossz. Ezt így korábban nem tudtam, de most sem szeretném magam ehhez láncolni, mert ez megint csak egy ítélet, behatárolás. Azt érzem, hogy sokkal trükkösebbnek kell lennem ezekkel a gyermekekkel, mint a felnőttekkel. Már kialakultak a korlátaik, félelmeik, de még nem annyira tudatosak, mint azok a felnőttek, akik saját felismeréseik alapján jutottak hozzám. Egy gyermeket mindig hoz a szülő, kimondva vagy kimondatlan mindig ott van a szülő elvárása is. Azt nem mondom, hogy ezeket a gyerekeket természetes érdeklődésük ellenében hozzák hozzám, de sokszor benne van a levegőben, hogy ők esetleg nem is itt szeretnének lenni, csak a szülők elvárásainak próbálnak megfelelni.  Illetve ezek a gyermekek 3-4 éve iskolába járnak, tehát már „belenőttek” abba a helyzetbe, hogy kívülről megmondják nekik, hogy mit és hogyan „jó” csinálni. Sokszor azt tapasztalom, nem tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy én arra ösztönzöm őket, találjanak ki saját módszereket, saját játékokat, saját megoldásokat. Egyszerűen passzívabbak, várják és várják, hogy én megmondjam, mi a feladat. Ha ezt megmondom, akkor igyekeznek azt a legjobban teljesíteni, de saját megoldásokra nehezen inspirálhatóak. Vannak sikerélményeim, hiszen van egy kisfiú, aki már 2 éve jár hozzám. Sikerült megszerettetnem vele a zenét, és most már nagyon élvezi is, de sokkal munkásabb volt nekem ezt vele elérni, mint a felnőttekkel.

Tehát az a tapasztalatod, hogy a felnőttekkel könnyebben tudsz haladni?
Nekem pillanatnyilag könnyebb azokkal a felnőttekkel, akik saját elhatározásból és önszorgalomból jönnek hozzám zenélni. Megfogalmazódott bennük valamilyen belső igény, amelynek alapján elindultak és ezen az úton találkoztak velem. Talán a 6-7 évesnél fiatalabb korosztállyal is természetesebb lenne együtt dolgozni. Bennük még él a szabadság, még nincsenek gátlásaik, értékítéleteik, a játék még a mindennapjaik része. Ez csak a sejtésem, mert ilyen fiatal résztvevőim még nem voltak. Azon jómagam is meglepődtem, hogy a 9-10 éves korosztállyal a legnehezebb együtt dolgozni. Hihetetlen, hogy 3-4 év iskolai lét ilyen erős falakat épít bennük és ilyen gyökeresen átalakul a természetes érdeklődés, a spontán kísérletezési és játszási kedvet észrevétlenül felváltja a kívülről várt utasítások és értékelések rendszere. Mindenesetre én mindig arra törekszem, hogy a gyermek egyéniségét vegyem figyelembe és ennek alapján játszunk együtt. Egy idő után észreveszi, hogy  nekem ő a fontos, és végül ennek mentén sikerül „feltörni” őket. Onnan már csinálja, élvezi, meri újra saját magát megélni. Az otthoni gyakorlásra sem előre kitalált leckéket adok fel, amiket neki meg „kell” csinálni, és utálni fogja. Adok például olyan feladatot, hogy pár akkordot játsszon fel maga, és arra próbáljon hangokat találni. Mindennek a saját maga kibontakoztatását és megélését szükséges támogatnia, nem a nekem való valamilyen megfelelést. 

Ezek az egyéni foglalkozásaid. Úgy tudom, hogy vannak csoportok foglalkozásaid is.
Igen, indítok csoportokat is. A fő motívum ugyanaz: a zenén keresztül a szabadság megtapasztalása. Míg az egyéni foglalkozásokon az adott tanítvány konkrét igényei és aktuális belső helyzete alapján haladunk, addig a csoportos foglalkozás az együtt dalolás felszabadító élményét hívatott megismertetni és megszerettetni a résztvevőkkel. Népszerű pop dalokat és jazz sztenderdeket énekelünk együtt. Ezzel a módszerrel először Amerikában találkoztam Jay Clayton foglalkozásain, ahol néhány nagyon inspiráló ötletet találtam a magam számára is. Ezeket ötvözöm a saját ötleteimmel, gyakorlataimmal. A célom, hogy egy impro kórust hozzunk létre, ahova mindenki jöhet, aki szeretne szabadon dalolni, a zene által örömteli pillanatokat átélni, másokkal jól érezni magát. Nagyon izgalmas megtapasztalnom, hogy minden foglalkozás más, a csoport alakítja ki, hogy az adott alkalommal éppen mit csináljunk. Nagyon jók a visszajelzések is. Nemrég mondta egyik résztvevő, hogy ezek a foglalkozások hasonlatosak a híres „Hétköznapi Mennyország” című film alapélményeihez.

Többször visszatér az elmeséléseidben, hogy nincs módszer, nincs kotta, nincs értékelés. Hogyan definiálnád, mégis mi a te szereped?
Soha nem érzem magam tanárnak, és ezt remélem, hogy a foglalkozások résztvevői is így érzik. Spontán alakulnak a foglalkozások. Valahol betöltök egy inspiráló szerepet, mederben tartom az egyéni vagy csoportos felszabadító dalolások duzzadó folyamát. Ennek során én legalább annyit tanulok magamról, a zenéről, a szabadságról, mint a többiek. Mindenki mást és másképp él meg az egyéni állapotai és inspirációi szerint, de végső soron mindenki tanító és tanítvány ebben a folyamatban. A lényeg a felszabadulás és a kapcsolódás: a hittel, a szépséggel, a művészettel, a szellemmel, egymással. Kevés olyan egyszerű és természetes módja van a felszabadulásnak, mint a szabad zenélés és éneklés. Nekem ez adatott meg.

Térjünk vissza a személyes utadra. Említetted, hogy jókora kitérővel érkeztél meg oda, ahol ma éppen tartasz. Mesélnél erről bővebben? 
Mindig is jártam zeneiskolába. Anyukám énektanár volt. Nagyapám fül után nagybőgőzött a kocsmában. A másik nagyanyám egyfolytában dalolt, amikor főzött. A zene tehát szervesen része volt a családi életnek, de valahogy az nem tudatosult bennünk, bennem, hogy ez mennyire mélyen az emberi természetünk része. Nem egy tananyag, amit meg kell tanulni, hanem valami, ami bennünk, velünk születik. 10 évig fuvoláztam. Kamasz koromban jött a gitárszenvedély. És énekelni akartam hozzá, mert az úgy volt jó  nekem. Kaptam egy gitárt, és a szomszéd fiú átjött hozzám segíteni, egy pár akkordot megtanultunk együtt. Hamarosan a kedvenc dalaimat magamtól felfedeztem és megtanultam. Így maradt rajtam a„Gyöngyő, a tábortűzi nótás” jelző. Később, bárhova kerültem, előbb-utóbb mindig előkerült a gitár és az, hogy énekeljünk együtt. Már gyerekkoromban is írtam verseket, dalszövegeket. Az első ilyen versem, amit meg is zenésítettem, a macskámhoz szólt és a címe: „Az én Micókám aranyos”. :) Felnőttkoromban aztán egyáltalán nem ezen az úton indultam el, teljesen mást tanultam és igyekeztem a zenét mindig valahogy háttérben, hobbi szinten tartani. Sokáig nem tudtam elfogadni, hogy nekem ez az elsődleges hivatásom. 2005-től elkezdtem tanítani, de csak barátoknak, vagy barátok barátainak. Kezdetben még pénzt sem nagyon kértem ezekért a foglalkozásokért. Szabadidőmben jártam bizonyos zenei képzésekre, illetve hobbi szinten zenéltem, énekeltem kórusban, különböző kis társulatokban, voltam Amerikában, illetve utcazenéltem is.  Tavaly jutottam el oda, hogy magam is beláttam: nem tudok mást csinálni! A zenélés, a dalszerzés, az éneklés, és a zenével való foglalkozás / foglalkoztatás életem hivatása. Ez így nagyon röviden az én történetem, de megélve hosszú vajúdás volt. Ennek a születési folyamatnak a végén, a saját utamnak még az elején csak azt tudom mondani mindenkinek: csinálja azt, amit szeret és csodák születnek.

 

Köszönöm a beszélgetést, és lelkesedéssel teli munkát és kibontakozást kívánok neked.

 

Gyöngyő személyes weboldala és részletes információk a foglalkozásokról

 

Az interjút készítette: rémán izabella

 Budapest, 2015. június 3.