Tanárnak tanult, de már fiatalon tanárokat tanított. Nemzetközi és hazai közösségi projekteket hívott életre és működtet. Maga írja, illusztrálja és zenésíti meg a saját gyerekkönyveit – pedig sem rajzolni, sem énekelni nem tanult erre mesterségesen létrehozott környezetben.
Egy 5 éves ifjú forradalmár lányka Édesanyja .
Megélte, hogyan börtönözhetjük be, majd szabadíthatjuk ki újra saját lelkesedésünket. A gyermekeknek a fejben tévézés játékát tanítja első verses kötetében. 
Beszélgetés szárnyalásról, bebábozódásról, újjászületésről. Szigeti Ildi arcai egy ember nagyságú kaleidoszkópban.

 

Lassan egy éve ismerjük egymást és túl vagyunk pár igen tartalmas találkozáson, beszélgetésen. Most mégis úgy érzem, nehezen tudnálak röviden bemutatni egy idegennek. Bennem egy hihetetlenül sokrétű és izgalmas jelenség él, ha rád gondolok: mint egy emberi testet öltött kaleidoszkóp, amelybe valahányszor belenéz egy játszó gyermek, mindig új és új világokat fedezhet fel. Te hogyan mutatkoznál be azoknak, akik még egyáltalán nem ismernek téged?

Ha nagyon röviden kellene, akkor csak annyit mondhatok: ember vagyok. Kicsit bővebben: egy igencsak  lelkes ember vagyok. A lelkesedés, amely már gyerekkorom óta mindig rendkívül szerteágazó volt (sportok, matek, rajzolás, szavalás, színház, stb.), jelentősen meghatározta az életemet. Gyerekként ezt még természetes formájában élhettem meg, később éreztem keresztnek, hátránynak, amikor a lelkesedés és a vélt „kötelességek” összeütközésbe kerültek. Mára ismét megtaláltam egy rendkívüli erős kapcsolatot ehhez a forráshoz, és már jó ideje mélységesen értékelem és egyre ügyesebben is kezelem ezt az energiát.  Képes vagyok másokat inspirálni, és ez segít abban, hogy kicsiknek és nagyoknak is megmutassam, hogy mindenkiben ott él ez a velünk együtt született spontán lelkesedés. Ehhez „csak” meg kell találni saját belső mozgatóinkat és – főleg a felnőtteknek – eltávolítani azokat a gondolati akadályokat, amelyekkel körbebástyázhatják és megközelíthetetlenné tehetik saját inspiráltságuk magját.

Mesélek ehhez egy konkrét példát. Gyerekkorom óta rendkívül fontos számomra a mozgás, annak minden formája. 26 évesen az ELTE-n tanárokat képeztem. Bár nagyon sikeres és izgalmas időszak volt, úgy éreztem, nem akarom ezt ebben a formában tovább csinálni. Hiányzott az életemből a mozgás, a mozgással kapcsolatos intenzívebb tevékenység. Akkor a férjem azt kérdezte tőlem, hogy miért nem leszek testnevelés tanár? Tudjátok 27 évesen mit válaszoltam? Azt, hogy 27 éves korban már nem lehetek testnevelés tanár! Most, 47 évesen már tudom: bármikor lehetek bármi! Ha fel tudom ismerni és le tudom bontani a gondolati akadályokat, amelyeket saját magam hoztam létre. Tesi tanár ugyan nem lettem, de évekkel később sokat dolgoztunk a Nordic Walking (Botsport) magyarországi elterjesztésén. Rengeteg embert tanítottunk meg erre a mozgásformára, és arra, hogy az erdő lehet egy közösségi tér, amelyben egymással és a fizikai jólétünkkel is csodás kapcsolatot lehet kialakítani. 


Kanyarodjunk vissza az elejére. Jól értem, hogy végzettséged szerint angol tanár vagy?

Igen, erről van papírom. Majdnem magyar tanár is lettem, mert amikor elkezdtem az egyetemet, akkor csak párban lehetett felvenni a szakokat, így indultam angol-magyar szakon. Abban az évben, amikor diplomáztam, hozták azt a törvényi módosítást, hogy nem kötelező két szakot felvenni. Egy percig sem gondolkodtam, hogy leadjam a magyar szakot, pedig akkor négy és fél év munkája volt benne. A kezdetektől tudtam, hogy magyart sosem fogok tanítani, akkor minek törtettem volna a papírért. A diploma után egy nagyon inspiráló közegbe csöppentem:  egyetemista tanár-jelölteket képeztem, miután az egyetem 5 évében folyamatosan tanítottam angolt az Intenational House nyelviskolában Az Angoltanár-képző Központ az ELTE-n egy igazi alternatív oktatási műhely volt. Már akkor sem tanárnak tartottam magam, hanem facilitátorként vettem részt a csoportjaim munkájában. Az volt a vízió, amely a szemem előtt lebegett, hogy minden tanár-növendék belső reflexiók által találja meg a saját tanítási módszerét, amelyet aztán képes a későbbi diákok soha nem homogén közösségében érvényesíteni. Azt igyekeztem átadni, hogy találják meg a diákokhoz a belső motivációjukon keresztül vezető utat, minden egyes diákhoz a saját útján keresztül. Egy egy nagyon izgalmas és gyümölcsöző időszak volt; mondanom sem kell, hogy nevetséges fizetésért. 

Merre vitt tovább a belső lelkesedésed?

Még mindig az ELTE berkein belül létrehoztam egy nemzetközi, internet alapú cserediák programot. Azt azért hozzá kell fűznöm, hogy a nyilvános internet születésének perceiben voltunk, még a brit légitársaságnak, a British Airwaysnek sem volt weboldala. A kelet-európai diákok vágytak volna külföldi ösztöndíjakra, de ennek egyáltalán nem volt intézményesített rendszere 1996-ban, az internet alapú kommunikációról az említett okok miatt pedig egyáltalán nem is beszélve. Kiutaztam külföldre, felmértem, hogy lenne-e igény Nyugat-Európában szálláscserés  együttműködésekre kelet-európai diákokkal. Az igény elképesztő volt mindkét oldalon. Hazajöttem, készítettünk egy weboldalt, egy akkor induló, később a hazai internetes világot meghatározó cég alapítója megírta a szoftvert és készen álltunk az indulásra. Munkásságunkra nemzetközileg is felfigyeltek: rendkívül körültekintő, többfordulós kiválasztási folyamatban a nemzetközi ASHOKA alapítvány meghívott a tagjai közé. Az ASHOKA tagság mindmáig a társadalmi vállalkozások Nobel-díjának számít, az alapítvány olyan innovációs projekteket támogat, amelyek megfelelő szakmai háttérrel már elindultak a megvalósítás útján.

 

Mihez kezdtél még mindig csak huszonévesen ezzel a sikerrel?

A rendkívül feszített munkatempó, a fizikai testem kizsigerelése, a lelki-szellemi tényezők figyelmen kívül hagyása oda vezetett, hogy amikor felállt ez az egész rendszer, akkor én súlyosan megbetegedtem. Az az ember, akinek kisgyerekkora óta lételeme a mozgás, a beszéd, a kommunikáció, a közösségi élet – nos, én 1,5 évig csak nehezen tudtam beszélni és járni. A betegségemet lyme kórnak nevezték el. A munkámat egy csoport egyetemista vitte tovább, akiknek a személyes lelkesedése jóval alacsonyabb volt, ez természetesen jelentősen lelassította a fejlődés folyamatát. A magam részéről ez az időszak a belső énemmel való találkozások és rendkívüli felismerések időszaka volt.  Mire meggyógyultam, teljesen világos volt számomra, hogy a betegség nem külső, hanem belső probléma, és úgy éreztem, nem térhetek vissza abba a munkatempóba, ami a betegségemnek "megágyazott". A betegségem során tett felismerések sok mindent tisztán megmutattak, így nem volt nehéz visszautasítanom olyan állásajánlatokat, amelyek már majdnem húsz évvel ezelőtt is hatjegyű fizetéssel kecsegtettek. Szempont lett, hogy csak olyan munkát végezzek, amelyben jól van a testem és a lelkem, amiben nem érzékelem az időt, és amely mellett naponta ki tudok járni az erdőbe. Az „erdőzés” a saját gyógyulásom kezdete volt, és azóta elsődleges szempont nem csak az én, hanem a kis családom életében is. Nagyvárosi emberek vagyunk, mégis megtaláljuk a módját, hogy naponta töltsünk időt az erdőben.  Ez ma már az egész életünk keretét adja.

Így jutottam tehát arra, hogy angolt fogok tanítani otthon. Nos, ehhez farkasszemet kellett néznem az egommal: 30 évesen milliós fizetési ajánlatot lemondani, helyette angolt tanítani otthon – amit már 16 évesen is tudtam? Igen, végül így döntöttem. Jött egy tanítvány, hozta a másikat, a harmadikat. Könnyed, személyes órák voltak, biztos megélhetést nyújtott, és minden nap kijárhattam az erdőbe. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy neves közéleti személyek egész sora jár hozzám angolra. Rövid időn belül nagyon is izgalmassá vált az angol tanítás, hiszen kezdett kiépülni egy nagyon sokszínű, inspiráló szellemi közösség, és a magánórák közben, mint egy pici laboratóriumban pontosan tudtam támogatni diákjaimat belső motivációjuk, hatékony tanulási metódusaik megtalálásában. "Vasárnapi túrák” néven közösségi kirándulásokat szerveztünk, hogy a szellemi diskurzusokat fizikai feltöltődéssel tudjuk összekötni, és a társaság tagjai is megismerjék egymást.  Így telt el négy idilli év. Ebben benne voltak olyan meglepetések, hogy például egyik volt diákom és jóbarátom, Lévai Balázs felkért, hogy írjak tévés színháztörténeti vetélkedőt a Nemzeti Színház megnyitása alkalmából. Soha életemben nem csináltam ilyet, de belevágtam. Amikor az első felvételhez készülődtünk, döbbentem rá, hogy megint a belső lelkesedésem által született valami, amiről korábban tudomásom sem volt.

Mesélj arról, hogyan született az Alta: Tódal mesekönyv! Ennek a könyvnek az a különlegessége, hogy Te magad írtad a verseket, történeteket, te illusztráltad a könyvet meseszép grafikákkal, majd meg is zenésítetted ezeket. Tehát egy igazi multimédiás alkotás született. Az eddigi életutadban nem találom ennek előzményeit…

Mindig imádtam élményt adni az embereknek. Ez talán az a jelenség, amellyel egy szálra lehet fűzni az előzményeket is. Az Alta: Tódal kötet úgy született, hogy szerettem volna Rózának, az unokahúgomnak is élményt szerezni. Ő egy nagyon kreatív, igazi művész lélek kislány, de gyerekként nagyon nehezen tudott elaludni. Megpróbáltam visszagondolni arra, hogy én mit tettem gyerekként. Én a Balaton partján nőttem fel. Bármilyen rossz dolog történt velem, kicsi vagy nagy, egy rossz jegy, egy diákszerelem bánat, akkor kibicajoztam a tó partjára, és ott sokáig néztem a vizet. A tó nagysága, szépsége, nyugalma mellett mindig eltörpült a korábban nagynak érzékelt problémám. Ez nagyon meghatározó és maradandó belső élményem. Ezt az élményt szerettem volna Rózával megosztani. Szerettem volna megmutatni, hogy minden érzés mögött van egy fejünkben születő film, amelyet bekapcsolhatunk, nézegethetünk, kikapcsolhatunk – mint egy belső tévét. A konkrét ötlet úszás közben született meg a fejemben. Rohantam haza, mert minden ott bizsergett bennem: az első vers 10-15 perc alatt megszületett. Ezt azonnal prezentáltam is Rózának, nagyon tetszett neki. Ebből a lelkesedésből aztán sorra születtek a figurák és a versek. Kis idő múlva már illusztrátort kerestem, aki meg tudná rajzolni az Alta-tó világát. Kaptam is pár ajánlást, ezért egyszer leültem felvázolni a karaktereket. Valami olyan állapotba kerültem, amire nehezen emlékszem vissza. Szinte transzban voltam egy hétig: ez alatt megrajzoltam az első öt rajzot és a könyvborítót. A rajzolás csendjében dallamok születtek a fejemben, amiket rögtön felénekeltem egy mp3 lejátszó segítségével. Később a dallamokat Krulik Zoltán, a Makám gitárosa öltöztette fel csodaszép gitárkíséretbe. Így született meg az Alta: Tódal könyv és zenei CD, amely egy szerves egységet képez.  A kiadók nehezen akartak bizalmat szavazni egy első könyvesnek, ezért készítettem egy digitális nyomtatású változatot. Így már könnyebb dolgom volt, a Scolar Kiadó boldogan vállalta a kötet megjelentetését. A kiadvány kikerült a könyvesboltok polcaira, minket pedig rendezvényekre hívtak. Így született meg az Alta-hangja interaktív családi koncertsorozat, ahol gyerekeknek adhattam elő az Alta dalokat és verseket Schwenk András gitáros társammal. Megismertem azt az élményt, amikor a Balaton partján egy strandszínpadon – ahol rettenetesen sok más dolog vonhatja magára a gyermekek figyelmét – 50-100 gyermeket és szüleiket képesek vagyunk egy fókuszált, lelkes egységgé kovácsolni. A koncerteken együtt játszva, táncolva, énekelve olyan közös alkotásban van részünk, hogy a közönségre nem is tudok úgy gondolni, mint nézőkre. Sokkal inkább résztvevők, egy igazi közösségi alkotás élményét éljük át együtt -   és ez rendkívüli élmény!

Mi történt azóta? Mivel foglalkozol mostanában?

Szeretek sok időt tölteni a kislányommal, Emilyvel, aki idén lett 5 éves. Szerencsére, Emily születésének idejére már olyan munkáim voltak (Botsport outdoor csapatépítés, az Alta: Tódal befejezése, csereotthonos munka), amelyeket folytatni tudtam kisgyermek mellett is. Ezért számomra Emily születése csak áthangolta a hétköznapokat - természetesen eleinte nagyon, később kevésbé, de folytatni tudtam anyaként is az alkotó tevékenységeket. A legnagyobb csoda az anyaságban számomra hogy állandó kreativitásra inspirál: napról napra kell kitalálni, hogyan oldjunk meg helyzeteket, hogy azokból mindenki számára élmények szülessenek. Az anyaság tanított meg arra is, hogy minden akár nehéznek tűnő eseményt is egy kis kreativitással át lehet fordítani. Például Emily a második hónaptól néhány napig elég sokat sírt. Eleinte nem nagyon találtuk a megoldást, sem én, sem a férjem. Két-három nap után ösztönösen magamra vettem egy hordozóban, majd ráültem a gyógylabdára, amit ott volt a szobában, és le-föl ringattam igazából mindkettőnket. Emily azonnal elaludt. Abban a pillanatban keletkezett az a felismerésem, hogy Emily ahhoz szokott, hogy folyamatosan „ring”, hiszen a hasamban ezt érzékelte. Akkor értettem meg, hogy igazából csak a megszokott körbeölelésre és ringásra vágyik. Még aznap a délutáni alvás idején magamra kötöztem és elindultam vele az erdőbe. És ez így maradt: 2 éves koráig minden nap, mindkét alvásidejében, így naponta 5-6 órát sétáltunk úgy, hogy ő rajtam aludt. Ezt el is neveztük "alvajárásnak" :) Ettől a naptól kiszámíthatóvá váltak a hétköznapjaink:  Emily akkor aludt, amikor gyalogoltam. Amint megálltam, kinyitotta a szemét, rámosolygott a világra és vidám társasági életet tudtunk élni, bárhol is voltunk. Így teltek el az első évek: rengeteget voltunk az erdőben, néha csak kettesben, néha társasággal. Ez rendkívül meghatározza a mi kapcsolatunkat is, illetve Emilynek az erdőhöz, a természethez való viszonyát.

Ez a nagyon korai élmény határozza meg az egész gyermekneveléssel kapcsolatos hozzáállásomat is: bátran kísérletezünk együtt és általában ösztönösen jön a megoldás is. Ha nem találom a választ, akkor egy egyszerű kérdést szoktam feltenni magamnak: vajon mit tenne a nagy mackó a kis mackóval? Sok mindent tehet és tesz is. Egy biztos: semmilyen körülmények között nem aggódik! Én úgy érzem, Emily mellett tanultam meg igazán bátornak lenni. 

Aztán a szavak megjelenésével igazán izgalmassá vált a kapcsolatunk, főleg azért, mert Emily képzelőereje igazán szárnyaló. Már pici korától nagyon szeret történeteket, szereplőket kitalálni és nagyon szeret kérdezni. Ezekből az élményekből és kérdésekből születik a második kötetem, amely egyelőre "Egy ifjú forradalmár kérdései" munkacímet viseli. Az egyik csoda ebben a munkában, hogy "véletlenül" egy olyan gitárost ismerhettem meg Schwenk András személyében, aki ugyanolyan lelkes típus, mint én. Amikor elküldtem neki néhány verset, pár nap múlva telefonon felhívott és be is játszotta a szerzeményeit. Könnyekig hatódtam, és persze nagyon sokat nevettünk is együtt, mert ezek a versek viccesek - miként egy három-négy éves gyermek kérdései és válaszai. Azóta már próbáljuk a dalokat, amit Emily imád a nappaliban hallgatni, hiszen felismeri a kérdéseket és a válaszokat is. Csodaszép alkotó folyamat ez is, miként az Alta kötet is az volt. Jómagam lassan építkező típus vagyok, mert szeretem, ha az alkotás mellett megmarad a hétköznapi harmónia és mágia is: nem szeretem, ha az alkotói kreativitás háttérbe szorítja a mindennapok kreativitását. Ha minden jól megy, 2015 Karácsonyára elkészül a következő zenei mellékletes kötet. 

A hétköznapok nyugalma azért is fontos, mert számomra az alkotófolyamat egy nagyon csendes belső térben tud igazán kiteljesedni. Sok művész a saját feszültségeit szublimálja az alkotásba. Nekem máshol van a feszültségeim feloldása: leginkább az erdőben engedem, hogy megjelenjenek a fejemben az esetleges rossz élményt kísérő gondolatok, majd hagyom, hogy azok szét is terüljenek. Az alkotás számomra egy jóval tisztább tudati tér, ahová már átgalvanizálódott állapotban kerülnek ki a szavak, a formák, a hangok. Az alkotás egy csodás folyamat, ahol megszűnik tér és idő, de szerencsére nem tart fogságban az alkotás öröme sem. Ha tudok rá időt teremteni, örülök; ha nem, akkor megértem, hogy más tevékenységnek van itt az ideje. 

Az alkotó munka mellett a HomeExchange.com (magyarul Csereotthon.com) szervezet egyik magyarországi képviselője is vagyok. Miután már évek óta a családunk is így utazik külföldre nyaralni, tudtam, hogy ez nem csak nulla szállásköltséget jelent, hanem rengeteg hasznos tanácsot is kapunk és sok-sok színes, tartalmas barátságot köthetünk. A saját pozitív tapasztalataim alapján boldogan mondtam igent, amikor megkértek, hogy segítsek itthon az utazók kérdéseinek megválaszolásában és a média kommunikációban. Szeretem az ilyen fajta kreatív, emberarcú megoldásokat és minden ilyen kezdeményezésben nagyon lelkesen veszek részt. 

 

Könyvajánló: Alta: Tódal (Scolar, 2013)  www.altatodal.hu

Az Alta: Tódal kötet lapozgató filmje

 

Az interjút készítette: rémán izabella

Budapest, 2015. február