Egy gyakorló édesanya személyes tapasztalatainak megosztása. A család tagjainak valós igényeiről - mennyire fontos, hogy ezekkel tisztában legyünk a döntéseinkben. A szabad játék és szabad tanulás folyamatairól. Az anyai félelmek és prekoncepciók megismeréséről, és elengedéséről. A múltban gyökerező ideológiák és a jövőben lebegő célok helyett a minden pillanatban ott rejlő tanulás szépségéről. 

Hogyan indultatok el azon az úton, amelyen ma jártok?

Amikor a fiam két éves volt, elkezdtem feltérképezni az óvodákat.  Akkoriban a Hősök tere környékén laktunk, a környékbeli intézményekkel kezdtem. Megnéztem a német óvodát is, ott megmondták, hogy esélyünk sincs bekerülni. Voltak ovik, amelyeknek a felszerelése egészen tetszetős volt. Mindenesetre még nagyon kicsinek éreztem a fiam ahhoz, hogy beadjam egy intézménybe. Bennem pedig egyre csak ott motoszkált, hogy igazából nincs választási szabadságom. Márpedig nekem ez a vesszőparipám. Az élet úgy hozta, hogy már nem felelt meg nekünk ez a tetőtéri lakás, meg a városi élet a két kisgyerekkel, így kiköltöztünk Gyömrőre. Amikor óvodaköteles lett a gyerekem, újra megnéztem a helyi óvodákat, de már némiképp más szemmel láttam a dolgokat. Úgy éreztem, hogy ilyen tömegbe nem adnám be a gyerekem. Ekkor találtam egy társat, akinek a gyereke óvodába járt egy éve, de elégedetlen volt. Vele elhatároztuk, hogy létrehozunk mi egy családi napközit, vagy játszóházat, vagy amit sikerül, hogy gyerektársaságban legyenek a gyerekeink. Így vette kezdetét egy majd’ éves, nagyon intenzív projekt: találkozókat, hetente kétszer játszóköröket szerveztünk, a katolikus egyház udvarán felépítettünk egy játszóteret, ami szerintem azóta is működik. Ketten kezdtük el, menetközben csatlakozott egy harmadik anyuka. Végül nem lett csana, mert – most már úgy gondolom –, hogy csak én akartam igazából, magam számára borzasztó előnytelen feltételekkel: fizettem volna azért, hogy én dolgozhassak benne, hogy a gyerekemnek legyen társasága. Elkezdtem tovább keresni alternatív irányba és akkor találkoztam a Waldorf óvodákkal.  A Waldorf intézmények világa elvarázsolt egy időre. Olyan helyre költöztünk, ahol volt Waldorf óvoda és a fiam 2,5 évet járt oda. A gyerekem korántsem volt annyira lelkes, mint én. A beszoktatási idő elég hosszúra sikerült, és végül csak fél napos rendet vállaltunk. Nem járt minden nap, ha kedve volt otthon maradt velünk. A pénteki kirándulós napot szerette és volt egy lelki barátja az óvodában. A kislányom egyáltalán nem volt hajlandó óvodába járni. Volt pár próbálkozásunk, de ő mindent elutasított.

Ezután jött az iskolakeresés?

Amikor bekerültünk a Waldorf oviba, én már elkezdtem felmérni a Waldorf és más alternatív lehetőségeket. Menetközben kirajzolódott, hogy egyre kevésbé a Waldorf a mi utunk. Még mindig inkább intézményes formában gondolkodtam. Nem tudom pontosan, mi lehetett az oka? Talán amiatt, hogy végzettségem szerint tanár vagyok, sokáig nem láttam más utat, mint az intézményeket és ezek között próbáltam válogatni.  Minden alternatív lehetőséget felmértem – legyünk őszinték, ezek száma azért elég véges – , megnéztem az összes nemzetközi iskolát is. Voltak egészen szimpatikus helyek és igazgatók is, de mindenhol azt láttam, hogy a külső motiválásra, jutalmazásra építenek. Akkor már nagyon elindultam a demokratikus iskolák irányába, mindvégig figyeltem az önismereti folyamataimat, és egyre világosabban éreztem, hogy a saját, és a gyerekeim lelki vetületei számomra fontosabb döntési koordináták, mint a lexikai tudás. Ugyanakkor azért kerestem nagyon sokáig iskolát, mert úgy gondoltam, hogy más nem tudná megadni azt a sok lexikális ismeretet, ami elvárt a mai világban. Ahogy kerestem az iskolákat, folyamatosan olvastam a demokratikus iskolákról. Angliában tudtam a Summerhill Iskoláról. A férjem közben kapott egy angliai munkaajánlatot. Így hirtelen összeállt a kép: Angliába költözünk.

Ott meglátogattad a demokratikus iskolát?

Igen, elmentünk Summerhillbe, és megismertük az iskolát.  Tetszett is, és azt gondolom, hogy kiskamasz kortól ez egy valóban jó alternatíva a gyerekek számára, amikor már el tudnak menni egyedül az iskolába, tudnak gondoskodni önmagukról. Főleg az tetszett, hogy a gyerekek nagyon felelősségteljesek és tisztelettudóak. Nem is volt igazán különbség tanár és diák között. Ugyanakkor azt éreztem, hogy kisgyermekkorban ez számunkra nem alternatíva. Kerestünk tehát tovább. Pillanatnyilag Manchesterben élünk, itt volt két alternatív iskola. A spanyol – angol iskolába bejártunk: mindig volt klasszikus zene, rajzolhattak a gyerekek bármikor, az udvaron voltak állatok, növényeket termesztettek. Amikor benn voltunk, mégsem éreztük jól magunkat. A gyermekem egyetlen tanárhoz tudott kapcsolódni: egy francia tanárhoz, aki akkoriban éppen elhagyni készült az iskolát egy fél évre. Senki más nem szólította meg érdemben. A másik egy erdőiskola. Most oda járunk majd heti egy napot.

Hol volt közben a kislányod?

Ő jött velünk mindenhova. Együtt megnéztük Manchesterben az állami iskolákat is. Azt szerettem volna, hogy az angolt megtanulják, anyanyelvi szinten és csak ezt az egy módot tudtam elképzelni.  Blankának is nagyon tetszettek az iskolaudvarok, de amikor elmentünk megkérdezni, hogy beiratkozhat –e, valahogy mindig kiderült, hogy nem (mert lakcím szerint nem oda tartozunk stb. ) 

Akkor maradt az erdőiskola?

Igen, a fiamat három napra, a lányomat két napra írattam be.  A lányom csak velem járt iskolába: egy hónapig együtt jártunk két napot. A fiam szeretett járni, de nagyon lefáradt ebben, hogy hetente háromszor bent volt 9-15h-ig. Amikor  Blankával abbahagytuk a közös iskolába járást, akkor lehetősége volt 5 napot iskolába járni, és nem bírta. A végén már nem járt két napot se hetente. Most egy napra megyünk vissza. Tartottunk egy szünetet, és a következő évharmadtól  heti egy napra megyünk vissza. Ezt sem feltétlenül akarja, de azt gondolom, hogy jól érezte magát, vannak ott barátai. Nekem is kell egy kis szusszanásnyi idő. Nem fogom erőltetni, ha nagyon nem akarja.

Hogyan változtak most a szempontjaid, vagy a családi életetek ezekkel a döntésekkel?

Megnyugodtam, hogy megtanulják azt, ami érdekli őket és a lexikális alapokkal nem lesz gond. Az írást a fiam teljesen észrevétlenül elsajátította, mint a járást, vagy az anyanyelvét a maga idején. Úgy gondolom, hogy az olvasással is így lesz. Ez egy folyamat. Ő magába szívja a tudást, majd egyszer csak kiírja magából.

Mit gondolsz, hogyan vagy honnan tanult meg írni?

Igazából szerintem 3 betűnél többre nem kérdezett rá. Mégis, egyszer csak komplett mondatokat írt nekem. Volt egy olyan periódusa, mikor mindennél jobban érdekelte az írás, meg a betűk. A lányomnak is volt ilyen, de most egyáltalán nem izgatja ez.  Mostanában azt figyeltem meg, hogy elég sokat keres google-ben interneten, tehát gyakorlatilag ír és olvas is. Ez spontán történik meg velük.

Hogyan látod a gyerekeidnek a tanulási folyamatait? Nem jártok iskolába, és te sem  otthon oktatod őket, tehát nem oktatsz semmilyen formában, hogyan zajlanak a tanulási folyamatok?

Én egy dologról gondoskodom: hogy legyenek ingerek az életükben. Sokszínű ingerek legyenek, és nagy kontrasztok. Így tudnak leginkább fejlődni. Jelenleg a kétlaki élet mellett három országgal van kapcsolatunk, Manchesterben mindenféle nemzetiséggel találkoznak, együtt játszanak. A másik, amit kiemelnék, hogy én nem szabályozom be az ő tanulási folyamatukat. Ha én vagyok az, aki meghatározza a gyerekemnek a tanulási folyamatát, akkor az csak olyan lehet, ami az én fejembe belefér és az sokkal kevesebb, mint, amit a gyerekem be tud fogadni. Például a fiam 8 éves, és pillanatnyilag a film érdekli.  Én támogatom őt ebben a folyamatban. Megnézheti a Csillagok háborúját, a Gyűrűk urát, meg hasonló dolgokat, amik engem egyáltalán nem érdekelnek. Én keresek neki olyan embereket, akik értenek a jelmezkészítéshez, a vágáshoz, a rendezői dolgokhoz. Ezek engem egyáltalán nem érdekelnek és egyáltalán nem is értek hozzá. Ha én – a magam szempontjai, ismeretei vagy akár kedvtelései szerint – beszabályoznám őt, sokkal kevesebbet tudna elvenni a világból a maga számára, mint ami az érdeklődésébe belefér. Azt is tapasztaltam, hogy amikor Londonba megérkeztünk – ezek voltak az első napjaink Angliában – elképesztően sok hatás érte a gyerekeimet. Láttak csadoros nőket, afrikai embereket, ázsiai embereket, mindenfélét. Úgy dolgozták fel ezeket az élményeket, hogy újra és újra eljátszották azokat a karaktereket, amelyeket megfigyeltek, azokat a helyzeteket, amik megfogták őket.  Főleg a fiam: ő is becsavarta kendővel a fejét, és megnézte magát, hogy az milyen. Teljesen más úgy földrajzot tanulni, hogy látjuk azokat az embereket az utcán. Tágabb térben létezünk, itt teljesen szokványos, hogy beszélnek mellettünk a villamoson olaszt, angolt, vagy bármilyen más nyelvet. Aztán ott vannak a múzeumok, rengeteg nagyon igényes tárlattal, és gyerekeknek szóló, többnyire ingyenes foglalkozásokkal. Ami Magyarországon luxus játszóház vagy foglalkozás, amiért borsós árat kérnek, az itt ingyenes vagy nagyon kedvező.

Többször elhangzott itt, hogy nagyváros, meg workshop-ok.  Neked megadatott, hogy különböző lehetőségeket „kínálj” a gyerekeidnek.  Ugye sokszor felmerül az otthontanulással, vagy főleg a szabadon tanulással kapcsolatban a kérdés, hogy ez bizonyos kivételezett helyzetű, főleg gazdag és/vagy értelmiségi szülőknek a kiváltsága, hogy ezt a gyerekeiknek tudják biztosítani. Erről mi a véleményed?

Én ezt a tudatossághoz kötném, hogy kinek a kiváltsága ez. Mindenkinek lehetősége van elköltözni, vagy elutazni más országba, ami nem azt jelenti, hogy elhagyjuk a hazánkat, hanem azt jelenti, hogy nagyobb tudásra, tágabb látókörre teszünk szert. Mindenkinek lehetősége van arra, hogy világot lásson, tágítsa a saját világképét.

Akkor is, ha "nincs pénze"?

A pénz is egy tudatossági kérdés, vagy történet, szerintem. Mit nevezünk pénznek, mennyit ér a pénzünk? Ha Angliában élsz és szállodát takarítasz, akkor is többet tudsz utazni, mint ha Magyarországon tanárként dolgozol. Nagyon sokféleképpen lehet utazni is: nagyon-nagyon olcsón is minőségi utazásokat szervezni. A minőségi utazás alatt nem a luxust értem, hanem az élmények és a találkozások sokszínűségét. Ezek mind az igényeink alapján alakulnak, és az igényeink alapján alakul az anyagi helyzetünk is. Ha egy kicsit szemfüles vagyok, Budapest – Manchester vagy Budapest – Liverpool alig drágább, mint Budapest – Nagykovácsi. Rendkívül találékonyak vagyunk, amikor kifogásokat keresünk arra, hogy valamit miért nem teszünk meg. Ugyanezzel a találékonysággal kereshetnénk a megoldásokat is. És ugye az a bölcsesség járja, hogy amit keresünk, azt találunk.  Ha ez nagyon ijesztően hangzik, van még valami megnyugtatásul. Én azt tapasztalom, ha a gyerek kb. 10 éves koráig nagyon sokat van kint a természetben és értelmes szülők, támogató család, baráti közösség veszi körül, az bőven elegendő a tanulási folyamataihoz.

Mi volt a ti társadalmi környezetetek hozzáállása ehhez az útkereséshez?

A nagyszülőket azzal nyugtatjuk meg, hogy a gyerekek járnak erdőiskolába. Én magam úgy látom, a legnagyobb kihívás az, hogy egy olyan utat választottunk, amit nagyon kevesen választanak, főleg Magyarországon.  Ez nem így van nyugaton: ott sokkal több az otthontanulós, unschoolingos. És mi emberek, azt hisszük igaznak, amit látunk. Itt sokkal elfogadottabb, hogy több út is létezik, találkoztunk utazó családokkal is. Ha személyesen találkozunk más megoldásokkal, és látjuk, hogy működőképesek, akkor egyre inkább megtaláljuk és vállaljuk a saját utunkat is. Itt van például egy család, ők négy napot állami iskolába járnak, egy napot az erdőiskolába. Ez itt teljesen legális, és lehetséges.  Itt, ha valaki otthon tanul, azt nem bélyegzik meg, nem üldözik. Évente egyszer le kell ülnie egy beszélgetésre egy hivatali személlyel. Még az sem kötelező, hogy ez a család otthonában történjen. Nyilvántartásba veszik, hogy ezt az utat választotta. A rendszer teljesen átjárható. Lehet otthontanulós, aztán választhatja, hogy iskolába jár. Választhatja, hogy vizsgázik a tantárgyakból, ha szeretne. Ha nem szeretne, akkor nem kell vizsgáznia. A felsőoktatási intézmények sem diszkriminálják a korábban otthon vagy szabadon tanulókat. Szívesen látják őket és általában nagyon pozitív a megítélésük a felsőoktatási intézményekben, ahol tanulni kívánnak, mert ezen a szinten érdekli őket egy-egy tudományos terület vagy szakma.

Mivel biztatnád azokat a szülőket, akik még bizonytalanok, akik érzik, hogy ahogy most élnek, mostani életformájuk nem felel meg nekik, de nem mernek lépni a kötöttségek, a társadalmi elvárások vagy korlátozások miatt? Hogy lehet nekivágni ennek az utazásnak?

Én ezt az utat egy hatalmas önfejlődési lehetőségként élem meg, amit, ha bevállalunk, akkor sokkal nagyobbá válunk általa. Én nagyon sokat dolgoztam magamon ez alatt az út alatt. Egyre inkább magamra találtam, megerősödtem abban, hogy a gyermekeim szabadsága, a szabad játék mindennél fontosabb. Nagyon rövid idő alatt elsajátítható az a lexikális tudás, ami ahhoz kell, hogy később oklevelet szerezzenek bármiből, ami valóban érdekli őket. Azt látom, hogy a világ afelé halad, hogy amennyiben nem akarunk beállni a sorba és napi 8 órás munkaidőben dolgozni, akkor senkit nem érdekelnek a „papírok”. Sokkal fontosabbak a személyes tulajdonságok, például a bátorság.  A másik az, hogy egy teljesen megváltozott korban élünk. Mi olyan köztes korban voltunk, főleg Kelet-Európában még a 40-es korosztály is az ipari kor gyermeke. A mi gyerekeink viszont már az információs korban nőnek fel, és Nyugaton ez még inkább látható. Egyáltalán nem az a mérvadó, hogy milyen lexikális tudásunk van, vagy mennyire tudunk szót fogadni, egész nap a fenekünkön ülni: az élet – és ebben a munka, a vállalkozás – a „csinálásról” szól. Ha jobban megnézzük, a gyerekek a szabad játék alatt pont ezt teszik. Ezt most már nagyon nem kellene kinevelni belőlük.

Mi volt számodra a legnehezebb, vagy mire készítenéd föl azokat a családokat, akik ezt az utat választják?  Mire figyeljenek, ha tehetik?

Azt mondanám, hogy mindenki hallgasson a szívére: a szívünk megmondja, hogy mi a helyes utunk. És ha nem akarjuk, hogy megakadályozzanak, akkor legjobb titokban tartani ezeket a döntéseket, amíg nem vagyunk sziklaszilárdan biztosak benne. Érdemes olyan csoportokat találni, ahol megerősítést adnak. Az én útkeresésemben is volt rengeteg sok fizikai cselekvés. Megnéztem minden iskolát (fizikailag is), hogy tudjak dönteni, a nekünk legjobb megoldást választani. A környezet nagyon visszahúzó tud lenni.  Főleg akkor nagyon hatékonyak ebben, ha mi magunk bizonytalanok vagyunk. Azt tanácsolom, hogy mindenki önmagára hallgasson. Ha nem biztos magában, keressen tovább, keressen támogatást. A döntés azonban kizárólag a szülőké és a gyermekeké, hogy nekik mi a legmegfelelőbb. Én magam is nyitott vagyok megosztani a tapasztalataimat. Amikor Magyarországon vagyok, akkor személyesen is, de szívesen állok rendelkezésre az internet adta bármilyen formában.

Noll-Szatmári Enikővel Rémán Izabella beszélgetett.

Budapest, 2017. március