Pap Ildikó „papír szerint” óvodapedagógus, és pszichológus. Már az első találkozásunk során nyilvánvalóvá vált, hogy „nem hozza a papírformát”. Dolgozott már óvodában, szenvedélybetegekkel, tehetséges és útkereső fiatal felnőttekkel, és önmagukat kereső felnőttekkel egyaránt. Magát kincskeresőnek látja, mindenkiben a benne bujkáló embert keresi, a maga egyedülállóságában. „Nincs más keresnivalónk, ez mindenünk. Ebben jelenik meg az Élet egyedisége, amit általunk akar kifejezni. Minden létforma más, de kivétel nélkül mindegyiknek megvan a maga létjogosultsága, sőt nélkülözhetetlen szerepe.” 

Mit jelent számodra a tehetség? Hogyan dolgozol a tehetségekkel?

Az egy éves tehetségprogram, amiben csoport facilitátorként dolgozom, a világon elsőként Magyarországon indult 2016 tavaszán. A szellemi atyja Csermely Péter (magyar tudós, kutató, fáradhatatlan és többszörösen elismert hálózatfejlesztő és tehetséggondozó), akinek az elképzelése röviden szólva az, hogy a tehetségeseknek az a legjobb, ha nem mondjuk meg nekik, hogy mi a legjobb. Ehelyett megkérdezzük őket, hogy nekik mi lenne jó és ebben támogatjuk őket változatos, személyre szabott módon. A programban 315 fiatal vesz részt, akiket a Nagy-Magyarország területéről érkezett mintegy 20.000 jelentkező közül választottak be. Ők 10-29 éves fiatalok, akik alapvetően természettudományos érdeklődéssel bírnak (biológia, kémia, fizika stb.), ezeken a területeken tanulnak vagy dolgoznak. További kiválasztási szempont volt a kiemelkedő intelligencia szint és a szociális készség is, azaz legyenek képesek csapatban dolgozni.
Meglátásom szerint a program fontos üzenete, hogy nem csak elveszünk (forrást, tudást), hanem visszafelé is áramoltatunk. Ennek részeként a fiatalok olyan projekteket valósítsanak meg, amivel visszaadnak valamit a társadalomnak. Ebben a csoportmunkában a természettudományokon túlra mutató, társadalmi szerepvállalást gyakorolják. Fontos, hogy nem mi osztjuk ki a témát, hanem maguk keresik meg, hogy mi az, ami jelenleg zavarja őket a társadalomban, és a több hónapos csoportmunka során együtt találják ki, hogy ezzel milyen módon kívánnak foglalkozni, milyen megoldást találnak ki.
A program lehetőségei nagyon változatosak: vannak életpálya tervező workshopok, készségfejlesztő tréningek, csoportos foglalkozások, és egyéb olyan programok, amik az online felületen választhatók: élmény hétvégék, önismereti alkalmak, személyes beszélgetések kiválóságokkal, híres vagy meghatározó emberekkel, tudósokkal, feltalálókkal, tehetséges vállalkozókkal és művészekkel. Nyáron élménydús táborokat szerveznek a különböző korosztályúaknak.

Hogyan kíséred ezeket a fiatal tehetségeket ebben a programban?

Ebben a programban egy 11 fős fiatal felnőtt csoport tartozik hozzám, amiben a tagok 22-29 évesek. A fő szempont az, hogy egyénileg fejlődjenek, ezzel egyidejűleg barátkozzanak, bővítsék szociális hálójukat és a csoportmunkában pedig adják össze az erősségeiket.
Bámulatos bennük, hogy mennyire egyediek és mennyire aktívak. Ez annyira magával ragadó, és számomra több mint megtiszteltetés, hogy velük együtt résztvevője lehetek a programnak. Úgy érzem magam, mintha kaptam volna egy óriási nyereményt: kibontom a nagy dobozt, és abban van még egy doboz, és abban még egy, és még egy. Ezt érzem, ha a havi kiscsoportos vagy egyéni találkozásainkon beszélgetünk.

Mi a saját csoportotok projektje?

A csoportom tagjai azt határozták el, hogy különböző, kritikus társadalmi kérdésekről interjúkat készítenek különböző korosztályú és helyzetű emberekkel. A céljuk az, hogy megmutassák, hogy a különböző helyzetben (életkor/társadalmi/egészségi állapot) lévő emberek válaszai ugyan eltérőek lehetnek, de mindegyiknek van mondanivalója, van relevanciája és egyiket sem érdemes figyelmen kívül hagyni. Ettől színes a világ, és ezt a különbözőséget használhatjuk arra, hogy hiteles, újszerű, előre mutató válaszokat kapjunk. Minden korosztálynak és minden státuszú embernek van értékes mondanivalója, és ezek között, vagy ezek szintézisében ott van a válasz az aktuális társadalmi kérdéseinkre. 

Ki az az ember, aki jelenleg ilyen módon tud fiatal tehetségeket támogatni? Honnan indultál, milyen úton érkeztél ide, ahol ma éppen vagy? 

A mai Románia területén lévő Partiumban, egy Szilágy megyei szép nagy magyar faluban születtem és nevelkedtem. Hamar kiderült, hogy érdekelnek a gyermekek és a természet. Nagy gyerekbandában nőttem fel, a pataktól 10 percnyire laktunk. Már akkor is különböző korú fiú és lány barátom volt, sok időt töltöttünk a patak partján. Együtt figyeltük például az állatokat. Emlékszem volt egy fiú, akinek állatlexikonja volt, abban láttam először kacsacsőrű emlőst. Felnőtt korára ő állat technikus lett, de neki már kamaszként, abban az időben lexikonja volt, ami igazi újdonság volt azokban a politikai, gazdasági időkben. Amely állatot élőben megfigyeltük a patakban, azt utána összevetettük a lexikonban olvasottakkal, megvitattuk, az idősebb fiúk elmagyarázták nekem, amit nem értettem.
Általános iskolai tanáraim javaslatára választottam a tanítóképző szakközépiskolát. Jó választás volt, mert az 5 év alatt tényleg megtanultuk a tanítás és tanulás módszertanát. Itt olyan tanáraim voltak, akik szerettek tanítani és volt bennük alázat, akik tisztelték az Életet, és az egyediséget bennünk. Ezt így utólag tudom megfogalmazni, akkoriban természetesnek tűnt. Most jó néhányan úgy élnek emlékezetemben, mint akik a rokonaikat nevelték, mert olyan természetes szeretettel viszonyultak hozzánk. Sokan közülük nem jegyeket adtak, hanem szemléletet, az életre tanítottak, és arra, hogy az egyediségünkkel helyünk van a világban. Az irodalmat is nagyon szerettem, és az irodalom órát még annál is jobban. Például ott tanultam kritikus gondolkodást. A tanárnő arra ösztönzött, hogy gondolkozzunk, szelektáljunk, mérjük fel, hogy egy eseménynek többféle oldala és előzménye van. A tanítóképző kollégiumában, ahol 10 lánnyal laktam egy szobában, megismertem az együttélés minden kínját és örömét, no meg a kreatív problémamegoldást: mindig éhesek voltunk és ma már megmosolyogtató történeteink vannak csillapíthatatlan étvágyunk vezérelte akcióinkról. Sokat csintalankodtunk, például telefonbetyárkodtunk esténként a kollégium alagsorának egyetlen pénzérmés fülkéjénél. Kedvenc szerepem „Kudlik Júlia, a Magyar Televíziótól” volt, aki a szemüvegét kereste.

Érettségi környékén már tudtam, hogy óvó néni szeretnék lenni. A tanítóképző szakközépiskolában szerzett érettségi bizonyítvány arra jogosított fel, hogy alsós tanító vagy óvónő legyek. Az óvodát választottam és a szülőfalumban a napköziben lettem óvónő. 4 évet töltöttem itt. Akkor úgy éreztem, hogy mindent kibontakoztattam, amit ezen a területen tudtam, és tovább kell mennem, tovább kell tanulnom és tapasztalnom. Ez a négy év viszont nagyon intenzív volt, mert aktívan tartottam a kapcsolatot a hozzám járó gyermekek családjaival. Kíváncsi voltam, mi zajlik az otthonukban, mert ösztönösen éreztem, hogy az óvoda és a család nem választható külön, egyiknek hatása van a másikra, és mindenekelőtt a gyermekre. Ha Pistike az óvodában rendesen viselkedik, otthon viszont maga a kisördög, akkor annak nyilvánvalóan lehet valami oka. Egyre inkább azt éreztem, hogy kevés a tudásom ahhoz, hogy érdemben tudjak segíteni. Éreztem, hogy tovább kell tanulnom: elkezdtem magyarországi könyveket beszerezni, mindenféle irodalmat tanulmányozni. Ebből nőtt ki az elhatározás, hogy Budapesten pszichológiát tanuljak.

A Pázmány Péter Egyetemen újra szerencsésnek éreztem magam, mert kis létszámú, nagyon gyakorlatias képzésben volt részem. Hasonló élményeket szereztem, mint a tanítóképző szakközépiskolában: úgy éreztem, a tanárok értünk jönnek be dolgozni illetve, hogy szeretik a munkájukat. Az egyetem évei alatt bekapcsolódtam a gyakorlati pszichológiába: diáktanácsadás, szenvedélybetegekkel való önkéntes munka. Egyetem után megpályáztam egy külföldi önkéntes programot, így kerültem Koppenhágába egy szociális kávézóba. Itt 10 hónapot dolgoztam önkéntes pszichológusként. Munka után nemzetközi fiatalokkal ismerkedtem, és itt is rengeteget „bandáztunk” – újra kiélhettem a kedvenc gyerekkori hobbimat, a biciklizést, a világ felfedezését friss levegőn való mozgás közben, kiváló társaságban.

Talán úgy foglalhatom össze azt a motívumot, ami gyermekkorom óta kísér az utamon: belső kíváncsiság hajt, hogy tapasztaljak és részt vegyek az életben a többi emberrel való kapcsolódás és jókedvű időtöltés keretei között. Utána az intenzív belső megfigyeléseimet felhasználva ezeket szívesen kapcsolom össze tudományos kutatások felfedezéseivel, azért, hogy ezekből válaszokat, vagy módszert alkossak egy probléma vagy célcsoport számára.

Az látható, hogy elég sokfajta emberrel és korosztállyal dolgoztál együtt. Mi az, amit a magad számára szintetizáltál, mi az az egyedi „Ildikóság”, amit mindenhol adsz, némiképp függetlenül attól, hogy milyen korosztállyal vagy társadalmi helyzetű személlyel dolgozol éppen?

A kiinduló alapom – mindegy, hogy óvónőként, tehetség facilitátorként, erdőterapeutaként vagy pszichológusként – mindig az, hogy ott van egy ember, aki egyedi értéket képvisel, egyedi életutat jár. A tehetségben ott van a potenciál, amit ki lehet bontani. A szenvedélybetegben ott van már egy megjárt, szenvedéssel teli életút. Mindegy, hogy a dicsfényben ragyog, vagy a szemét alatt fetreng – mindegyikben ott van az ember. Én mindenkiben ezt az embert keresem. A csoportozás is nagyon érdekes, de számomra az egyéni konzultációk azért izgalmasak, mert ott sokkal hamarabb látom ezt az egyéniséget, egyediséget. Nagyszerű, amikor együtt keressük és meg is találjuk, hogy mi a klassz a kereső felnőttben/fiatalban, mitől egyedi és hol a helye a világban.
Szép magyar szavunk van erre: kincskereső. A kincs ott van mindenkiben, ezt kell néha együtt megkeresnünk. A felnőttek közül néhányan már elfelejtették: van, aki egy kicsit, van, aki nagyon – van, aki már mélységesen kételkedik abban, hogy ott valaha is bármilyen kincs volt. Nincs más keresnivalónk, ez mindenünk. Ebben jelenik meg az Élet egyedisége, amit általunk akar kifejezni. Minden létforma más, de kivétel nélkül mindegyiknek megvan a maga létjogosultsága, sőt nélkülözhetetlen szerepe.

Ki vagy kik a példaképeid?

Azok az emberek mind példaképeim, akiket az élet látszólag nagyon nehéz pályán indított útnak, de ők esélyt adtak maguknak, visszaszerették magukat az életbe, végül pedig felálltak, valami jót hoztak ki az életükből, és segítettek másoknak is életszerűbb életet élni. Bennük láttam leginkább az élet erejét: az élet lehet látszólag kicsi és törékeny, de ebben a törékenységében van az a hatalmas ereje, amivel fennmarad és tovább fejlődik. Minden ember, aki él, azzal az életnek (még) célja van.  Ők igazi hétköznapi hősök, és rengetegen vannak. Szerencsés vagyok, hogy sokukkal találkozhattam.

Mit lehetne tenni azért, hogy a gyermekek lehetőleg ne felejtsék el ezt az alapvetést, mire felnőnek?

Szeressük őket és segítsünk nekik azzal, hogy életkoruknak megfelelő, reális feladatokat adjunk nekik a hétköznapi életben, és az iskolában is igazítsuk hozzájuk a tananyagot. A számukra megfelelő feladatokban azt az élményt élhetik át, hogy kompetensek, rendben vannak és elfogadjuk őket. A másik pedig az, hogy csökkentsük a versenyt, az olyan feladatokat, amiben bizonyítaniuk kell, hogy mennyire jók, sőt mennyivel jobbak a többieknél. E nélkül a teljesítmények nélkül is adjunk nekik elismerést, dicsérjük meg őket méricskélés nélkül. Továbbá adjunk elég teret a játéknak, a kipróbálásnak, ahol teljesítménykényszer és versenytét nélkül fedezhetik fel, hogy mi iránt érdeklődnek, miben jók, miben lelik örömüket. Ez elkerülhetetlenül elvezet a testhezálló feladatok felfedezéséhez, és a tanulási vágyhoz, hogy ezt a feladatot valóra tudják váltani. Ha elakadnak, akkor segítsük őket. Máskor csak álljunk félre az útból. Adjunk építő visszajelzést. Adjunk teret, helyet, lehetőséget, hogy kísérletezzenek magukkal és az élettel.

Mit javasolsz a felnőtteknek, hogyan tudnánk emlékeztetni magunkat? 

Ne halasszuk el a szabadságot augusztusra, meg szeptemberre, meg arra a két hétre évente. Minden nap adjunk magunknak 5-10-20 percet arra, hogy legyünk lusták, idétlenek, haszontalanok, nevessünk magunkon, meséljünk vicceket vagy egyszerűen csak pihenjünk le, de tényleg. Még csak viccesnek és okosnak sem kell mindig lennünk. Van olyan, hogy nem vagyunk sem viccesek, sem okosak – ilyenkor csak pihenjünk meg és szeressük magunkat egy hajszálnyit. Mindenünk megvan ahhoz, hogy a saját életünket sikerre vigyük. Nyugtázzuk a napot elégedettséggel, akkor is, ha nem sikerült a legjobban. Az élet egy folyamat, holnap reggel újra kezdhetjük, ami ma nem úgy sikerült, ahogy elterveztük. Legyünk magunkkal elnézőbbek! Ne a szomszéddal, meg a munkatársunkkal, meg az élettársunkkal, a barátainkkal. Gyakoroljuk végre saját magunkon, és minden nap azt, amit a világban látni szeretnénk.

Milyen más tevékenységeid vannak jelenleg? 

Jelenleg a tehetség programon kívül erdőterápiát vezetek felnőtteknek és ősztől egy generációkat összekötő civil programban kezdem el a munkát.

Hálás vagyok annak a sok nagyszerű embernek, akivel eddig életemben találkoztam: barátoknak, tanároknak, munkatársaknak. Mindenkinek, aki igazán szeretett engem.  Ez azt jelenti, hogy „nem akartak tőlem semmit”, hanem úgy fogadtak el, amilyen vagyok. Ez a legnagyobb ajándék, amit ember az élettől, a másik embertől kaphat. El is érzékenyülök, ha erre gondolok, mert úgy érzem, hogy annyi ajándékot kaptam az élettől, hogy ez is motivál, hogy mindebből vissza is adjak. Nem ezért élek, nem ezért kell élnem. De amikor a tevékenységeimmel visszafelé adhatok, szeretettel tisztelgek azok előtt, akiktől kaptam.  

 

Az interjút készítette: rémán izabella

Budapest, 2016. augusztus

 

További inspirációk:

Pap Ildikó erdőterápiás honlapja

MagyarTempleton Program honlapja

Csermely Péter blogja