Varga Csilla zongoraművésznő zene iránti érdeklődése és vonzódása, különleges tehetsége már korán kiderült. 14 évesen került a Zeneakadémia "Kiemelt Tehetségek" osztályába. Elismert zongoraművésznőként, később Mihály András érdemes és kiváló művész feleségeként, két leánygyermek édesanyjaként, ma már nagymamaként izgalmas, nagyszerű élet adatott neki. Lényéből, elmesélésiből olyan bölcsesség, vidámság, életszeretet sugárzik, hogy a beszélgetésünk után azt éreztem: élni egyszerűen jó! Egy magával ragadó beszélgetés egy kiemelt tehetség mindennapjairól, a korai és mai tehetséggondozásról, anyaságról, gyereknevelésről, nehéz élethelyzetekről és a mindenen átívelő életszeretetről. 

 

Hogyan került kapcsolatba a zenével? Hogyan fedezték fel a zene iránti lelkesedését, tehetségét?

Nálunk a családban senki nem volt zenész. A nővérem zongorázni tanult, és rám – az elmesélés szerint - valahogy úgy figyeltek fel, hogy a másik szobából hallgattam a nővéremet, és amikor ő felállt a zongorától, akkor én abban a hangnemben kívülről eljátszottam a darabjait. Akkor gondolták a szüleim, hogy meg kellene nézetni engem is. Elvittek egy zeneiskolai tanárhoz, aki azt mondta, hogy nem érdemes zenét tanulnom, mert sem ritmusérzékem, sem más tehetségem nincs. Erre a szüleim rettenetesen felháborodtak, hiszen a szülő kötelessége megismertetni a gyerekkel azt, ami iránt ilyen erős, ösztönös vonzalmat mutat. Tehát elvittek egy másik tanárhoz, ahol azonnal felvettek. Akinél én kezdtem, egy Szalai Irén nevű csodálatos tanárnő (nem is értem, miért nem él ma is a neve a szakmában?!). Rengeteg növendéke került be a főiskolára is, csodálatos alapfokú tanár volt, és mint tudjuk, ez az egyik legfontosabb dolog. Hozzá kerültem, nyolc éves múltam éppen. Tizennégy éves koromban felvételt nyertem a Rendkívüli Tehetségek osztályába. Tehát konzervatóriumba nem jártam. Kadosa Pál, a legendás zeneszerző és tanár volt a Zongora Tanszék vezetője. Az ő javaslatára rögtön harmadikba vettek fel, utána a negyedik és ötödik évemet összevonták.  Így 2 év alatt elvégeztem az 5 évet és automatikusan, felvételi nélkül bekerültem a főiskolára.

 

Hogyan élte meg ezeket a sikereket, mit jelentett ez egy tizenéves lány mindennapjaiban?

Azért is tudok a „rendkívüli tehetségek” témához hozzászólni, mert abba magam is belekerültem annak idején. Megtapasztaltam, hogy ez micsoda fantasztikus lehetőség, de egyben felelősség is. És ha gyermekfejjel kerülünk ebbe a környezetbe, bizony a felnőtteken van nagyobb teher és felelősség, hogy kontroll alatt tartsák a kívülről érkező nyomást, de a gyermeket is. Én is rendkívül lelkes voltam, engem is be akartak szippantani tévéműsorokba, sorozatokba stb. Egy csodálatos tanárhoz kerültem, Nemes Katalinhoz a Zeneakadémián. A kihívás már ott adott volt, hogy gyakorlatilag nyolcadikos általános iskolásként már végeztem az első zeneakadémiai évemet. Itt van az, amiért nagyon érdemes ezekről beszélni. Az, hogy én bírtam a tempót, nem csak az én érdemem, hanem a tanárom és a szüleim nagyon okosan csináltak mindent: mindig meghagyták a koromhoz való életemet. Nagyon érzékenyen megtalálták a helyes arányt, amiért örökké hálás leszek nekik. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert nagyon sokféle teendőm volt és a mindennapjaimat nagyon feszesen beosztották, de így sikerült az elsőszámú zene mellett jó tanulmányi eredményeket is elérnem, és maradt időm minden másra is, ami a koromnak megfelelően éppen fontos volt. Egy évig voltam magántanuló. Ezt a szüleim előzetesen megbeszélték velem és nagyon bölcs döntésnek bizonyult utólag, mert akkor már napi 8 órákat gyakoroltam, és mellette bejártam a zeneakadémiai órákra. De valahogy úgy lavíroztunk, hogy hétvégén mindig volt buli, tánc, és főleg pihenés. Én úgy emlékszem vissza, hogy soha nem voltam fáradt. Biztos már akkor is az volt a döntő, hogy én imádtam azt, amit tanultam, ami történt velem.

Már akkor tudta, hogy a zene lesz az élete?

Igen, egyértelműen. Tíz éves koromban azt mondtam, hogy koncertező zongoraművész leszek, esetleg még tanítani is fogok. Sportban még nagyon jó voltam, és talán ezért is bírtam ennyire, mert a gimnáziumi éveim alatt volt egy csodálatos tanár, Kovács Géza, aki a szakmában ismert Kovács-módszer szerint foglalkozott velünk. A mai Zeneakadémia Kistermében volt heti két tornaóra. Olyanokkal jártam együtt erre a foglalkozásra, mint Kurtág György (kétszeres Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zongoraművész és kamarazene-tanár – a szerk. megjegyzése), Rados Ferenc (Kossuth-díjas zongoraművész, zenepedagógus, érdemes művész – a szerk. megjegyzése). Mindenki, aki élt és mozgott, tanárok, növendékek hetente kétszer reggel másfél órát nála tornáztunk. Javította a koordinációt, megtanította a színpadi mozgást, kilazított, ellenálló képességet fejlesztett. A Vasasban is tartott edzéseket, ott már nem csak zenészeknek, de én oda is beiratkoztam, így kétszer egy héten jártam a Zeneakadémiára, szombaton jártam a Vasasba és a többi napon a gimnáziumi tanítás előtt mentem a Széchenyibe úszni. Egy napot sem hagytam ki, de ennek volt köszönhető, hogy a zenélésből sem kellett egy napot sem kiesnem betegség miatt. Ez is nagyon fontos üzenet: egy művésznek nem kell „kímélnie” magát. Alap, hogy a testmozgásnak helyet kell kapnia a gyerekek életében. A lányaimat sem zene-, hanem sport tagozatra írattam, mert az ellenállás és az immunrendszer fejlesztése gyerekkorban kezdődik, és alapvetően meghatározza a felnőtt élet minőségét. A Kovács-módszert ma egykori tanítványa viszi tovább, és könyv is született a témában. Ma is mindenkinek szívemből ajánlanám a módszer hétköznapi alkalmazását. Ezek a csodálatos emberek segítettek abban, hogy a valóban kimerítő éveket testileg és lelkileg is egészségesen tudtam átélni, és arra tudtam koncentrálni, ami a szívügyem volt: a zene. 

Mennyire volt tudatos tervezés eredménye ezeknek a szakembereknek és a későbbi mentoroknak a kiválasztása?

Nem volt tudatos. A szüleim és kiváló tanáraim valahogy ösztönösen ráéreztek, hogy mire van szükségem a kibontakozáshoz. Örök hálával tartozom nekik, amiért ennyire és ilyen módon figyeltek rám. Az én életem nem egy szokványos élet. Azzal, hogy a csodálatos kamarazene tanárom, Mihály András (Kossuth-, Liszt Ferenc- és négyszeres Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, karmester és gordonkaművész, egyetemi tanár és tanszékvezető, az Operaház igazgatója, A Budapesti Kamaraegyüttes megalapítója, érdemes és kiváló művész - a szerk. megjegyzése) felesége lettem, azt is jelentette, hogy nekem fentről szervezték a kiválóbbnál kiválóbb mentorokat. Sokszor mondtam, hogy én otthon leves kanalazgatás közben annyit tanultam, mint más egy hónapos kurzuson. Férjem csodálatos mester volt mindenben, hiszen zeneszerző, karmester, egyetemi tanár, az Opera rektora volt. Az aktív pályámból majdnem nyolc évet hagytam ki a gyerekek születésekor, de én a gyereknevelést is ugyanolyan igényesen akartam csinálni, mint a zenei pályát. Másrészt tudomásul vettem, hogy amennyiben együtt akarom tartani a családot, nekem a férjemet is maximálisan támogatnom kell. Ezt soha nem áldozatnak éreztem, hiszen rengeteget tanultam tőle. Amikor itthon tanított, beültem mellé partitúrával. Így tanultam meg gyakorlatilag a GYES alatt partitúrát olvasni. Mindent jegyzeteltem – ezeket a jegyzeteket a mai napig használom és tanítom. Így olyan dolgokat tanultam, ami a zongorajátékomhoz nagyon sok pluszt adtak. A férjem által kiváló emberekkel kerültem egy társaságba. Binét Ágnes, a kor Bagdy Emőkéje, Mérei Ferenc a baráti társaságunkhoz tartoztak. 26 éves voltam, amikor férjhez mentem Andráshoz, Ágnes nálam jóval idősebb volt, de hamarosan baráti kapcsolatot alakítottunk ki, és a beszélgetéseink során mintegy tanított engem. Arra jöttem rá, hogy igenis vannak bizonyos dolgok az életben, amikre a generációk meg kellene tanítsák egymást. Tipikusan ilyenek a társas kapcsolatok és a gyereknevelés témái. Kamaszként azt hisszük, hogy tudjuk, vagy majd alakul valahogy az élet, ezek ösztönös dolgok. Nem, nem! Ezeket igenis tanulni, fejleszteni kell. Micsoda ajándék, hogy nekem Binét Ági mint egy élő lexikon állt a rendelkezésemre. Volt egy rendkívül bölcs gyerekorvosunk, akitől szintén nagyon sokat tanultam. A baráti társaságunkhoz tartozott Örkény István, Déry Tibor. Zelk Zoli bácsinak már nagyon fájt a lába, amikor egyszer meglátogattuk. Az ágya szélén ültem, fogta a kezem és írt nekem egy verset. Ilyen emberekkel vett körül az élet. Nem kellett szervezni semmit, lubickoltam. A férjem a világ legszerényebb embere volt és rengeteget köszönhetek neki, s a mi elsöprő, mesébe illő szerelmünknek, ami igazán kevés embernek adatik meg. Mielőtt meghalt, azt mondta a két lányunknak, hogy „vigyázzatok a Mamátokra, az egész praxisom alatt ilyen tehetséges növendékem nem volt még egy”. Ha az ember ilyen életbe csöppen, akkor nem nagyon kell keresni a mentorokat.

Mik voltak annak idején az „elvárások” egy „kiemelt tehetséggel” szemben?

A zeneakadémiai éveim alatt voltak koncertjeink, de ellentétben a mai felfogással, a tanárok nem csináltak nekünk dömpinget. Az is más volt egy kicsit, mint ma, hogy a tanárok egymás tanítványaira is „saját gyerekeikként” tekintettek. Nem versengés volt a tanárok között, hanem egy nagy családnak érezhettük magunkat, és a tanárok meghallgatták és támogatták egymás növendékeit. Engem például nagyon sokszor biztatott a tanárom, hogy vigyem el a darabom Kadosa Pálhoz, és hallgassam meg az ő koncepcióját, véleményét. Ettől nagyon emberközeli volt ez a környezet, és a ránk rótt feladatokat soha nem éreztük nyűgnek, vagy kizsigerelésnek, mert a háttérben mindig ott volt az a támogató biztonság, amely körülvett minket.

Fellépések tekintetében mindig annyit engedtek, amennyit ezer százalékosan meg tudunk oldani. Tudjuk, hogy ilyen nincs, de ezt most azért mondom, hogy érzékelhető legyen a szándék. Volt olyan, hogy elvállaltunk valamit, de végül nem tudtunk elkészülni. Akkor az kegyetlenül sztornó volt, szó sem lehetett arról, hogy „félkészen” fellépjünk valahol, bármilyen külső nyomásnak engedve. Ha valami nem ment, akkor nem mentünk sehova. Amikor kamarazene órára mentünk, mi úgy készültünk a partnerekkel, mint egy koncertre. Tehát megtanultuk külön, megtanultuk együtt, próbáltunk és úgymond „kész” állapotban vittük a darabot az órára. Ma ez már nem igazán divat. Tisztelet a kivételnek, persze. Felgyorsult a világ, ma jobban átsuhannak a dolgokon, mert a teljesítményt a mennyiségben mérik. Sokkal több darabot tanulnak meg, de ezeken inkább átfutnak, és gyakran elmarad a darab mélységeinek megértése, feldolgozása. Onczay Csaba (Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas gordonkaművész - a szerk. megjegyzése) több mint tíz évig állandó kamarapartnerem volt, és már a zeneakadémiai éveink alatt együtt turnéztunk. Ez óriási megtiszteltetés volt a számomra, amiért azonban nagyon komolyan meg kellett dolgozni.

Hogyan készítették fel a sikerekre és a kudarcokra?

A siker és a kudarc ugyanannak az éremnek a két oldala, és ennek kezelését igenis meg kell tanulni. Nagyfokú, tudatos kontroll kell, és megint azt hangsúlyozom, hogy gyerekek esetén ez a szülők és a tanárok felelőssége. Ezt a mi tanáraink szintén nagyon komolyan vették: a koncertek után leültek a növendékekkel és ilyen módon is átbeszélték a történteket. Ez eszméletlenül fontos, mert az „elszállástól” ugyanúgy derékba törhet egy gyermek vagy egy fiatal felnőtt pályája, mint a nem megfelelően kezelt kudarctól. Én olyan útravalót kaptam, hogy már gyerekkoromban tudtam, hogy kudarc esetén nem vigasztalásra van szükségünk, hanem annak tudására, hogy abból hogy jöjjek ki. Nemes Kati néni nekem mindig azt mondta, ha nem sikerül egy koncert, akkor azt nem elhessegetni, hanem vállalni kell, és meg kell vizsgálni, hogy mi volt rossz és mit tehetek másképp. Kudarc, rossz érzés, stressz mindig van. Téves az a ma sokat hangoztatott közhely, hogy kerüljük a kudarcot, a stresszt. Ami az élet fontos része, azt nem kerülni kell, hanem meg kell tanulni helyesen kezelni: szembenézni vele, megoldani és tanulni. Én valahogy innen eredeztetem azt a bizalmat és nyitottságot, amivel az engem körülvevő emberekhez fordultam mindig is. A két lányomnak is ezt tanítottam egészen pici koruk óta. Már egészen korán és hétköznapi helyzetekben: például, ha kiöntötte a tejet, akkor nem leszidtam és azt mondtam, hogy máskor ilyen elő ne forduljon. Ebben a helyzetben azt mondtam: „kicsim, ez előfordul, legközelebb egy kicsit jobban vigyázz” és kezébe adtam egy rongyot, hogy törölje fel. Ha van nagy gyereknevelési tudomány, akkor én ezt megkaptam gyerekkoromban, s ez az egész életemet áthatotta.

Hogyan folytatódott a pályafutása?

Volt egy olyan verseny a Zeneakadémián, amit a végzősöknek rendeztek. Ezt sikerült megnyernem, nagyon boldog voltam. Mivel maximális pontszámra sikerült a diplomám, ezért automatikusan bekerültem az Országos Filharmóniába szólistaként. Ez azt jelentette, hogy havi fizetésért meghatározott számú koncertet kellett teljesíteni Budapesten és vidéken. Nem voltak ezek mindig nagyon kényelmes körülmények, de fiatalok voltunk és mentünk mindenhova, ahova szólítottak. Volt olyan, hogy napi 3-4 koncertet is teljesíteni kellett. Egyszer Tarjáni Ferenccel, a világhírű kürtművésszel reggel 7-re kellett mennünk Tatabányára, a katonasághoz. Sokszor Antal Imrével utaztunk. Rengeteget nevettünk az úton, a végén már könyörögtünk, hogy hagyja abba a parodizálást és a viccmesélést. Ezek örök emlékek maradnak. Egy másik emlékezetes eset, amikor Karácsony előtt egy fűtetlen művelődési házba hívtak. A gyerekek ott dideregtek kucsmában-ködmönkében, és nekem egy Beethoven szonátát kellett volna játszanom. Mondtam, hogy én bizony nem fogom ezeket az 5-6 éves gyerekeket a hidegben kínozni: eljátszottam a mikulásénekeket, felhívtam őket a színpadra, ölbe vettem őket és együtt énekeltünk. Utólag azt mondták a nevelők, hogy ez volt a legsikeresebb ünnepség: a kicsik felszabadultan énekeltek, játszottak. Tehát teljesen vegyes közönségünk és élményeink voltak, de alapvetően örültünk, mert sokat tanulhattunk, pódiumon voltunk és egy csomó művet megismertettünk a tágabb közönséggel is.

Hogyan látja a mai tehetségkutatást és –gondozást, a komolyzenei mentorálást?

Egyáltalán nem szidni akarom a mai rendszert, nincs is okom erre. Az, hogy más, mint egykor volt, nem jelenti azt, hogy biztosan rosszabb. Minden bizonnyal volt  annak idején is sok dolog, amit lehetett volna másképp, jobban csinálni. Nekem az egyetlen fájdalmam a kontrollvesztés. Főleg, ha kisebb gyermekek versenyeznek: ha bármit elérnek, vagy egyáltalán bekerülnek a döntőbe, akkor annak az lenne a feladata, hogy felhívja a szakemberek figyelmét a tehetségre, és azoknak megadni a lehetőséget, hogy fejlődjenek, de figyelembe véve és tiszteletben tartva az életkori sajátosságokat és természetes igényeket. Tizenéves koruk elején járó gyerekeket agyonterhelnek a koncertezéssel. Nagyon fontos a rendszeres fellépés, de ezeknek az alkalmaknak a száma legyen kevesebb és ne mindig ugyanazt játsszák. Pont az lenne a legfontosabb, hogy ebben az időszakban szívják magukba a változatos tudást. Ezt a pár évet nem szabad csak a „kiadásnak” szentelni, hanem ez az építkezés fontos korszaka.

Amikor Mihály tanár úrhoz beállított egy kvartett azzal, hogy jövő héten nem tudnak jönni, mert fellépésük lesz, Mihály tanár úr elképedt: „Nektek, fellépésetek?! Még nem tudtok semmit. Nincs fellépés! Azonnal lemondani, és jönni tanulni!” Ez ma egy nagyon jó hírű kvartett. De ha akkor engedi, hogy „félkész állapotban” produkálják magukat, elvéve attól az időt és energiát, hogy tovább tanuljanak és gyakoroljanak, akkor ma biztos nem ott tartanának, ahova eljutottak. Abban az időszakban ez volt a levegőben. Ma, ha már valamit gyorsan le tud játszani, akkor bedobják a mélyvízbe, mondván, legyen sikerélménye. Lehet, hogy maradi vagyok, de ezt ma sem tenném. Meg kell találni azt a pontot, amikor tényleg kiléphet a növendék és megmutathatja magát. A férjem mondta mindig: az, hogy gyorsan lejátszol egy darabot, az arra elég, hogy elmenj a cirkuszba. De ha nincs benne zene, és nem érted annak a darabnak a mélységeit, akkor az nem zeneművészet, hanem egy cirkuszi produkció.

Egy 10-12 éves kisgyerek még nagyon gyerek. A kamaszkor megint más, sokkal érzékenyebb, sokkal befogadóbb. Ekkor kell ezt a minőség iránti igényt elültetni bennük, mert ha ez elmarad, akkor felnőtt korban sem lesznek igényes művészek. Tehát nem csak a gyermek jelenében, hanem a művészi jövőjében is kárt teszünk, ha nem hagyjuk ezeket a folyamatokat a természetes, sokkal lassúbb tempóban megérlelődni.

 

Milyen párhuzamokat lát a művészeti pálya és a hétköznapi élet kihívásai között?

Nagyon fontos a gondoskodó odafigyelés, az építkezés, a tanulás korszaka, a felnőtté válás, a korán megalapozott bizalom. Az én életem nem szokványos amiatt, hogy korábbi tanárom, Mihály András felesége lettem. Egészen csodálatos volt, ahogy mi együtt tudtunk dolgozni. Amikor összeházasodtunk, nyilvánvalóan megváltozott a korábbi tanár-növendék viszony, de nagyon sokszor megkértem, hogy hallgasson meg, amikor koncertre készültem. Mindig őrjítően jó dolgokat, és olyan konkrétumokat mondott, amitől az ott jó lett. Nem az volt, hogy „jól van, gyakorold, aztán majd meglátjuk”, hanem ott és akkor adott egy olyan kis pluszt, mutatott egy olyan mozdulatot, ami megváltoztatta az egész játékot. Volt egy fordulópont a kapcsolatunkban: elkezdtem játszani egy Brahms-darabot, és akkor az én uram mondta, hogy ezt itt nem így kellene. Én teljesen felháborodtam, tulajdonképpen egy kamaszlázadást éltem meg, kiálltam a saját stílusom mellett. Ekkor odaállt elém a férjem, és azt mondta: „látom, most váltál felnőtté”. Erre a pontra máig emlékszem, itt történt ebben a szobában, még a napját is tudom. Ettől a naptól mondhatom, hogy kollegiálissá vált a kapcsolatunk. Később ő kért tőlem tanácsot, amikor egy tévé sorozatban zongorán mutatott be bizonyos műveket. Ez volt számomra a legnagyobb megtiszteltetés.

Nem kell a művészetet különválasztani az élettől, sőt: ha az életben a szülő okos és a gyermeke mellett van, akkor a művészetben is mellette lesz és ösztönösen tudja őt támogatni. A zenében és az életben is mindent a lehető legkorábban kell elkezdeni. Amikor gyakoroltam, s a pici lányom bejött és hozta a maciját, hogy az bekakilt, én felálltam a zongorától és kimentünk együtt tisztába tenni a macit. Ez azért nagyon fontos, mert a gyermekben elülteti azt a biztonságérzetet, hogy az ő abban a pillanatban égető problémáját komolyan veszik. Az ő problémája számára pontosan olyan fontos abban a pillanatban, mint nekem az a szonáta, amit éppen játszom. Ha ő azt érzi, hogy én komolyan veszem, amit ő komolyan vesz, ezzel megalapoztam a bizalmat. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet azt mondani: „várj, ezt most befejezem”. Nem kell eszeveszettül kiszolgálni, csak biztosítani őt arról cselekvési szinten is, hogy komolyan veszem, amit ő komolyan vesz. Ha az ember ezt korán megalapozza, akkor később sem lesznek problémák. Nekem semmilyen gondom nem volt a lányaimmal kamaszkorukban. Ezt sokan nem hiszik el. Voltak viták, de az idejében megalapozott bizalom soha nem ingott meg és mindig számíthattunk egymásra. Ahogy később ők vigyáztak rám, amikor a férjem halála után nehéz élethelyzetbe kerültem, az valami egészen elképesztő volt. András halála számomra őrületes veszteség volt. Én, aki imádok élni és magam vagyok az egészség, akkor olyan mélypontra kerültem lelkileg, amit ki kellett pihennem. Tudtam, hogy kibírom, de úgy éreztem, hogy valami számomra nagyon komoly dolog végleg megszűnt. Tudatosan vissza kellett állítanom őket a gyerek szerepükbe, mert ők úgy érezték, hogy abban a helyzetben nekik kell rám vigyázni. Ez is nagyon fontos: a szerepeket nem szabad felcserélni! Rövid időn belül helyreálltak a szerepek és olyan bizalom és támogatás vesz körül minket, amik miatt soha nem bántam és soha nem áldozatként éltem meg, amit a családomért tettem, akár a művészi pályafutásom rovására azokban az időkben. András ma is itt van: mindig nevetve, jókedvűen beszélünk róla, és egyikünk sem cserélné el az életét mással.

Zenére vagy az életre tanítja azokat, akik mostanság járnak Önhöz?

Teljesen párhuzamosan. A korábban említett kihagyás után a kisujjamat sem mozdítottam, hogy jöjjenek hozzám a tanítványok, hanem egymás kezébe adták a kilincset. Ma már teljesen vegyes korosztályt tanítok, kurzusokat tartok, legutóbb a Zeneakadémián vezettem nyári kurzust. Van egy vidéki kis csapat, akik koncertek előtt vonattal Pestre utaznak, napközben gyakorolunk, és este mennek vissza. Van rengeteg orvos amatőr zenész barátom, akikkel rendszeresen összejárunk zenélni. A növendékeimmel - főleg koncertek előtt - nagyon komoly beszélgetéseink vannak. Nem csak a zenéről, hanem az életről, az aktuális ügyeikről. Ez egy nyitott hely, mindig az volt és marad is. Én a mélységre fektetem a hangsúlyt. Kielemezzük a darabot: miről szól, milyen karakterek jelennek meg, tempó stb. Meg kell nézni, hogy mi minden van egy darabban, benne és mögötte. Van, akinek nagyon nehezen megy, de ha megérzi az ízét, utána „rákap”, és hálás a befektetett többletért. Volt nemrég két növendékem, akikkel kifejezetten terápiás céllal zenéltünk. Nagyon közel engedem magamhoz a tanítványokat. Én teljesen nyitott vagyok, ők pedig eldönthetik, hogy mennyire jönnek közel hozzám. Nem vagyok zeneterapeuta, soha nem módszereket követek. Próbálok mindig mellettük lenni és hallgatni az ösztöneimre Az én óráim nem kezelések, hanem zongoraórák, ahol a résztvevők jól érzik magukat. A zene önmagában egy csodálatos gyógyító! Pár, nagyon pici szabály van nálam. Ez első a teljes őszinteség. A másik szabály az, ha nem tetszik a darab, amit én adok, annak igenis hangot kell adni. Itt csak azokat a darabokat tanuljuk, ami nekik jólesik. Ha valaki nem zeneművészeti pályára készül, akkor a zenélés egyetlen célja az öröm. A harmadik szabályom pedig az, hogy nagyon baráti kapcsolatot építünk ki, de mindig maximális tisztelettel adózunk egymásnak. Ezt pontosan tudják és nagyon be is tartják. Ehhez nem tekintélyelvűség, vagy a falra kibiggyesztett házirend kell, hanem az a belső tartás és következetesség, amelytől a kicsik és nagyok biztonságban érzik magukat.

A tanításon kívül hogyan telnek a hétköznapjai?

Van egy 5 éves és egy 4 hónapos unokám, akik itt laknak a közvetlen szomszédságomban. Ők is rengeteg feladatottal és örömmel szolgálnak. A nagyobbik kislánynál már kezd kibontakozni, hogy sok mindenben tehetséges. Tudom, hogy mindenki elfogult, de neki a zenével láthatóan nem mindennapi kapcsolata van. Három éves volt, amikor elvittük a Diótörőre az Operába. Az utolsó felvonás előtt el akartuk hozni, mert fáradtnak tűnt. Ő erre sírógörcsöt kapott, hogy mindenképp szeretné végig nézni. Amikor zenét hall, megváltozik az arca és a légzése. Ha szólunk hozzá, nem hallja és valamilyen egészen átszellemült arccal néz vissza ránk.  Együtt négykezesezünk, ő ritmusban követ engem. Néha bejön, ha tanítok, és megkérdezi, hogy táncolhat-e a zenére, amit a tanítványom éppen gyakorol. Több visszajelzés érkezett, hogy az érzelmi intelligenciája is jóval meghaladja a korát. Érdekes módon vegyülnek benne az érettség és a gyermeki lét vonásai, ezért nagyon kell figyelnünk arra, hogy okosan terelgessük. A kisebbik mindig mosolyog és rendkívül nyitott a világra. Ő lehet, hogy egy teljesen más típus lesz, másfajta figyelmet igényel. Jómagam is folyamatosan tanulok: legutóbb azon kaptam magam, hogy egyszerre hat könyvet olvasok. Imádok élni, nagyon hálás vagyok a sorsnak ezekért az ajándékokért, és néha rácsodálkozom, vajon mivel is érdemelhettem ki egy ilyen gazdag életet?

Budapest, 2016. július 

Az interjút készítette: rémán izabella