Annával úgy találkoztam, hogy saját segítőjüket, Balla Barbarát és a KapCsoda Alapítvány munkásságát ajánlotta figyelmünkbe, amikor olvasóinkat számukra inspiráló személyiségek és történetek bemutatására kértük. Rövid levelezés után arra jutottunk, hogy a család története is tanulságos lehet olvasóink, követőink számára. Beszélgetésünk során Anna rendkívüli bizalmat ajándékozva megosztotta velünk saját családjának történetét, amely egy "nem átlagos" fiúgyermek születésével kezdődött, majd a "szokványos megoldások" útvesztőit fokozatosan elhagyva, egy mindenki számára példa értékű saját útra találásba torkollik. Egy nem mindennapi beszélgetés anyai kitartásról és elköteleződésről, családi tanulási folyamatokról, a saját út keresésének vakmerőségéről. 

Hogyan szembesültetek azzal, hogy Barni, a kisfiatok nagyon érzékeny és különleges bánásmódot igényel?

Barninál már igen korán jelentkeztek az eltérő bánásmód jelei. A szülés-születés teljesen rendben ment. Még a kórházban kicsit besárgult, aluszékony volt, de nem volt semmi feltűnő. Itthon, pár nap múlva  jelentkeztek az első nehézségek: nem tudtam letenni, csak rajtam tudott aludni, napközben rengeteget sírt, és a szoptatás is nehezen ment. Nem tudtuk tartani magunkat a védőnő által erőltetett 3 órás szoptatási rendhez. Ekkor kezdtem el először kutakodni, hogy mit és hogyan csinálhatnék jobban, de lassan elengedtem minden irodalmat, mert azt tapasztaltam, a dolgok másképp működnek a mi pici valóságunkban, tehát meg kell keresnem a mi saját ritmusunkat. Persze emellett nagyon bizonytalan voltam, hogy ez így rendben van-e. Lassan kialakultak a módszereink: kis kendőben altattam, végül azt is beláttam, hogy nála az igény szerinti szoptatás működik. Ezt mindenki ellenezte a környezetemben, sokan próbáltak lebeszélni. Talán ezt éltem meg a legnehezebben: éreztem, hogy működhet ez jól Barnival, de mindenki más le akart erről beszélni, és megpróbáltak meggyőzni, hogy igenis rajtam múlik a szoptatási rend kialakítása. 3 hónapos korában az orvosunk és a védőnő tanácsára, illetve az ismerőseim gyakorlatát követve, beadattam neki a rota elleni védőoltást. Míg más gyerekeknél a környezetünkben ennek nem lettek tünetei, Barni 3 nap után rotás lett, kórházba kerültünk és infúziót kapott. Ezt mindketten nagyon megszenvedtük. Miután ebből kilábaltunk, még két hónapon keresztül hasmenése volt, teljesen tönkrement a bélflórája. Ilyen állítólag ezerből egy gyerekkel történik. Velünk megtörtént. Akkor már éreztem, hogy ő tényleg az ezerből egy, aki kicsit másképp reagál a dolgokra, érzékenyebb. Jöttek egyéb jelzések is: nagyon figyelt, mindenre reagált, nagyon kereste az ingereket, a legapróbb zajra is felkapta a fejét. Bennem hónapról hónapra érlelődött és alakult a saját utunk, de ez még családon belül is konfliktust okozott. A férjem kételkedett, kettőnknek is sok mindent tisztáznunk, finomítanunk kellett. Próbáltam a nehézségek mellett elhitetni vele is, hogy Barni egy igazán különleges baba, és a törődés, amit most igényel, később csupa jó tulajdonsággal fogja erősíteni. Ebben az időszakban még nagyon egyedül éreztem magam, alig volt támogatásom lelkileg. Többször fellángolt az elhatározás, hogy keressünk megfelelő szakembert, aki abban tud segíteni, hogy a nem átlagos gyerekünket inkább a megszokott működésekre bírjuk. Így voltunk 9 hónapos korában egy neurológusnál, aki azt mondta, hogy Barninak semmi baja. Ő egy „többemberes” alkat és ez majd elmúlik. Adhatna neki gyógyszert, amitől a gyermek úgymond lenyugszik, de nem tartja jónak ezt a megoldást. Már kiskorában is nagyon nyugtalan volt, amikor ébren volt folyamatosan járt keze-lába. Volt egy enyhe feszülés a kezében. Erre a neurológus megkérdezte tőlünk, hogy vajon nem éppen kakilni akar-e? Itt éreztem, hogy megint nem a jó irányba megyünk, de attól, hogy valaki kimondta, hogy nincs komolyabb baja, újra megnyugodtunk egy kicsit. Barni szépen fejlődött, a mozgásban megvoltak a fejlődési lépcsőfokok, tehát nagyon kirívó eltéréseink nem voltak. Csak a napirendünk, főleg az alvás és az evés volt nagyon kritikus, ahol látszott, hogy ő nagyon másképp működik. Én meg nagyon elszántan kerestem a neki jó megoldásokat. Besötétítettem a szobát, rájöttem, hogy a monoton zúgás - mint egyfajta fehér zaj - megnyugtatja, és emellett még hordozni is kellett. Egy idő után kialakult, hogy egy nagy gumilabdán, a sötétben rugózva, porszívó hangja mellett 3 órán keresztül altattunk. Ma már nem is értem, hogy volt akkor annyi türelmem és energiám, de ott akkor nagyon elszánt voltam, és megkaptam a szükséges erőt. A kézfeszülés sajnos nem csökkent, hanem látványosan súlyosbodott. A kineziológusom javaslatára kezdtem utánaolvasni az autizmus, és az Asperger szindróma tüneteinek.  Amikor az Asperger szindrómáról olvastam, úgy éreztem, hogy minden mondatot rólunk is írhattak volna. Voltak tipikus tünetek, amelyek nekem tapasztalat hiányában nem tűntek fel: pl. tipikus jelenség a kerékpörgetés. Barni is imádta pörgetni az autók kerekét, vagy hosszan nézni a mosógépet, ahogy forog. Ezt átlagos gyermeki kíváncsiságnak fogtam fel, de ahogy olvastam ezekről, kezdett összeállni a kép, hogy a tünetek nagy részét Barni produkálja. Első ijedségemben elkezdtem az interneten szakemberek után kutatni. Találtam egy pszichológust, aki magánpraxisban kijött hozzánk és 2 órán keresztül megfigyelte a kisfiamat. Ekkor nem egészen két éves volt Barni. A pszichológus enyhe autizmust állapított meg nála, véleménye szerint egyáltalán nem súlyos, nem lesznek komoly tünetei. Pár dolgot viszont alaposan előre vetített: ha majd közösségbe kerül, akkor nagyon kell vigyázni, nehogy agresszívvá váljon, legyen ütőpárnája, azt zsigeréből hárítsuk el, hogy minket megüssön. Akkor nem is tudtam elképzelni a két éves fiamról, hogy egyszer majd agresszív lehet, és ellenünk fordulhat. Még azt sem tudtam igazán, hogy mi ez az egész, de már jöttek a jó szándékú, előre csomagolt figyelmeztetések, hogy mit hogyan, és mit ne csináljunk. Ezt így hallva, elsírtam magam. Akkor ő rácsodálkozott, hogy miért sírok. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy még nem dolgoztam fel a hallottakat, és igyekszem elképzelni, hogy az a diagnózis, amit éppen elém tárt, mivel jár majd mindennapjainkban.

Az orvosok korábban hogy álltak a ti kérdéseitekhez, helyzeteitekhez?

Nem szeretnék általánosítani, remélem, hogy van másféle orvos is. Barninál már az első napokban, a kórházban látható volt az átlagon felüli érzékenysége. Most visszatekintve értem, hogy minden oltás, amit kapott, egy további terhelés volt számára. A BCG oltásnak a helye, amit még a kórházban kapott, akkorára feldagadt és többször kifakadt, hogy még az orvosok is rácsodálkoztak ezekre a heves tünetekre, mégsem fordítottak különösebb figyelmet arra, hogy Barni túlérzékenységét hogyan kezeljük. Azzal a két háziorvossal, akikkel mi kapcsolatba kerültünk most már két gyermekünkkel, nehezen tudtunk együttműködni. Megvannak a kötelező körök, beadják az oltásokat, de alapvetően felületesek a vizsgálatok. Különösen Barni kapcsán az a tapasztalatom, ha bármi kérdésem van, akkor nekem, anyaként kell mindennek utánajárni, és nem igazán számíthatok a gyerekorvos és a védőnő támogatására. Szeretek minden kérdésben lehetőleg több forrásból tájékozódni. Az előző háziorvosunktól akkor váltottunk, amikor Barni az oltás után rotás lett, és a betegséget követő hasmenés következtében tönkrement bélflóra miatt kialakult egy másodlagos laktóz intolerancia, ezért nagyon szenvedett a szoptatástól. A háziorvos „megoldása” az volt, hogy nekem márpedig három óránként kell szoptatni. Ez ugye nekünk nem ment. A háziorvos szerint a gyakori szoptatás még inkább hasfájást okoz, ezért nem múlik el a hasmenése, és ezért nem tud regenerálódni. Ha elfogy a tejem, akkor kezdjem el tápszerezni. Ezt a gyermekem három hónapos korában nem tudtam elfogadni, hogy ha tudom szoptatni, akkor miért kellene tápszereznem. Akkor éreztem úgy, hogy nincs erőm ezekkel a nézetekkel küzdeni. Akkor váltottunk és kerültünk egy olyan gyerekorvoshoz, aki a másik véglet: annyira felületes volt, hogy szinte azt csináltam, amit akartam. Mivel én már elindultam a saját utak és megoldások feltárásában, úgy éreztem, egyszerűbb egy olyan háziorvosnál lennünk, aki nem nagyon szól bele a dolgainkba. Szoptattam tovább Barnit, elmúlt a hasfájás és két és fél éves koráig volt anyatejem. A védőnőkkel az a tapasztalatom, hogy átadják az általános információkat, de annyira túlterheltek, hogy nincs is idő arra, hogy valóban lássák a gyereket és személyes tanácsokkal tudják segíteni az anyukát. De bízom benne, hogy más szülőknek sokkal pozitívabb tapasztalatai vannak ilyen téren.

Hogyan próbáltál saját magad válaszokat találni a felmerült kérdéseitekre?

Úgy éreztem, hogy a magán szaktanácsadó két órás megfigyelése talán nem elegendő egy átfogó munkához. Budapesten több intézmény is van, akik konkrétan a diagnosztizálással foglalkoznak. Elmentünk egy ilyen helyre, de szándékosan olyat választottunk, akik nem egy hivatalos szakvéleménnyel bocsátanak utunkra, amivel bekerülünk a rendszerbe. Az első pillanattól azt éreztem, hogy keressük a megoldásainkat, de semmiképpen nem akarom, hogy egy diagnózissal megbélyegezzék a gyermekemet, és bekerüljünk abba a nyilvántartásba, amiből utána szinte nincs visszaút. Ha autista, ha nem – a saját utunkat akartam járni, nem a diagnózisok, címkék által kijelölteket. Két évesen még akkora lehetőségek állnak előtte, amiket nem akartam idejekorán bekorlátozni papírokkal. Elmentünk tehát egy diagnosztizáló intézménybe, ahova 2-3 hónapos várakozás után kaptunk időpontot. Ott is egy 2 órás játék keretében figyelték Barnit. Egy másik kolléga velünk beszélgetett, alaposan kikérdeztek. Tehát az volt az érzésünk, hogy itt valóban egy komplexebb felmérés zajlik. Utána elvonultak, megbeszélték és visszajöttek hozzánk, közölni a szakvéleményt. 3-4 ember ült velünk szemben, és nyomasztó hangnemben közölték, hogy mivel Barni még nagyon kicsi, sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudják az autizmus lehetőségét, de mindenképpen fejlesztést javasolnak neki a látható nehézségek miatt. Ez a vélemény önmagában rendben is lehetett volna, de ahogy ezt megosztották velünk, és ahogy a kérdéseinkre reagáltak, tényleg az volt a benyomásunk, hogy ők már „elkönyvelték” a diagnózist, de nem mondják ki, mert hivatalosan még nem tehetik meg a gyerek kora miatt. Bármilyen kérdésem volt az alternatív megoldásokkal kapcsolatban, mindent elutasítottak azzal, hogy ezeknek nincs bizonyított eredménye. Ránk is átragadt ez a lesújtó hangulat, és nagyon frusztráltan jöttünk ki a központból. De amire hazaértünk, én magamban már eldöntöttem, hogy nem hagyjuk magunkat eltéríteni. A javasolt gyógypedagógiai kezelést elkezdtük, és egy nagyon kedves hölggyel találkoztunk, akivel Barni szeretett játszani, de nem láttuk azt, hogy valóban róla, az ő fejlesztéséről szólnának a foglalkozások. Emellett kaptam egy pszichológiai tanácsadást egy a témában jártasnak számító szakember hölgytől. Ő úgy foglalkozott velünk, hogy Barni mellettünk játszott, így meg tudta őt figyelni, és velem közben beszélgetett.  Ő volt az, aki többször mondta, hogy annyira a határán mozog Barni, hogy egészen pici kellene ahhoz, hogy kijelenthessük, hogy ő nem autista. Máskor viszont azt mondta, hogy de bizony látszik, hogy valami nincs rendben. Konkrét, listaszerű felsorolásokat adott arra vonatkozóan, hogy nekem hogy kell a saját gyermekemmel bánni. Jól ismerem a gyerekemet, ezért több utasításnál is azt éreztem, hogy ezek nem az én gyerekemről szólnak, hanem egy módszer elemei, amiket válogatás nélkül ránk akar húzni. Nem értettem, hogy miért kellene felsorolásszerű utasításokat követnünk ahelyett, hogy specifikus kérdésekre keresnénk személyes válaszokat, az ellenállásom pedig alkalomról alkalomra erősödött. Megtanultam egyre jobban hallgatni a belső megérzéseimre, és közben Barni is egyre inkább mutatta, hogy miben van szüksége támogatásra, és miben nem kell vele másképp bánni, mint a többi gyermekkel. Ekkor már várandós voltam Bencével, a második gyermekünkkel és nagy téma volt, hogy hogyan szoktassam le Barnit az anyatejről. Ebben is kész módszereket próbáltak a kezembe adni, és következetes, kemény szigort javasoltak. Éreztem, hogy nekünk ez nem így fog menni, ennek nem kell egy törésnek lennie Barni életében, hanem lehet ezt finoman, összhangban is.  Ekkor jött a nyári szünet, amikor nem voltak foglalkozások. Ezen a nyáron Barni mindenféle szigor és keménykedés nélkül, természetes módon leszokott az anyatejről. Amikor ősszel visszatértünk pár alkalom erejéig, akkor a hölgy rákérdezett, hogy az általa javasolt szigorúság meghozta-e a megfelelő eredményt. Akkor elmeséltem neki, hogy teljesen más hozzáállással, sikeresen oldottuk meg azt együtt, hogy Barni már ne szopizzon.

Hogy fordult mégis pozitív irányba ez az útkeresés?

Az előbbi állomások egy tanulási, megerősödési folyamat részei voltak számomra. Eddigre fogalmazódott meg bennem igazán, hogy már csak olyan szakemberrel vagy terapeutával szeretnék együtt dolgozni, aki pozitív. Aki nem a nehézségeket látja, azokat megváltoztathatatlannak tekinti, és arra ad tippeket, hogy ezeket hogyan „éljük túl”, hanem a lehetőségeket látja a gyermekben és abban támogat minket, hogy ezeket együtt ki tudjuk bontakoztatni. Azt több helyről hallottam, hogy a mozgásterápia jó lehet, így kezdtük el a TSMT tornát, ahol egy kiváló, segítőkész szakemberrel találkoztunk, aki tényleg Barnit figyelte, és rá alakította ki a programot. Ő ajánlotta, hogy keressük meg Balla Barbarát, aki szociális készségeket fejlesztő játékot játszik, ami remek kiegészítés lehetne a mozgásterápiához. Felhívtam, és hamarosan el is látogatott hozzánk. Már a legelső alkalommal rácsodálkoztunk, hogy milyen fantasztikus játékot játszik a kisfiunkkal. Csak ültünk a kanapén, miközben ők ott játszottak egymással a nappali közepén, és csodáltuk a játékukat. Mi nem is tudtuk, hogy így is lehet Barnival játszani. Számunkra eddig úgy tűnt, hogy Barni nagyon kezdetleges módon játszik. Imádja az autókat, neki mai napig ez a fő érdeklődési köre. Tologatta, nézegette, hogyan forognak a kerekek, milyenek a dísztárcsák– mi pedig nem nagyon tudtuk, hogyan csatlakozhatnánk ebbe bele. Már az első alkalommal kaptunk Barbarától egy mintát arról, hogy ebből a keréknézegetésből – autótologatásból hogyan alakítható ki egy olyan közös játék, ahol jönnek-mennek az autók, szállítják az utasokat, minden egy történetbe ágyazódik. Lett belőle egy színes játék, Barni nagyon lelkes volt mindennel kapcsolatban, amit Barbara belehozott a közös játékba. Ha voltak olyan időszakok, amikor Barni elfáradt vagy visszatért az autótologatáshoz, akkor Barbara teljesen türelmesen kivárta, vagy ő is elkezdett valami hasonló tevékenységet. Ekkor azt gondoltuk, hogy ennyi volt, Barni már befejezte a játékot. De pár perc múlva folytatódott, mert ez csak egy pihenőidő volt Barninak. Igazából ekkor vált világossá, hogy sokkal több van ebben az egészben, mint amit mi külső szemlélőként képesek voltunk meglátni. Nagyon pozitív volt ez a játékélmény, és az azt követő beszélgetés is. Azt éreztük, hogy magával ragad minket Barbara pozitív, szeretetteljes személyisége, és az elfogadáson, szereteten alapuló szemlélete.  Most először éreztük azt, hogy Barniból bármit ki lehet hozni, semmi nincs előre elrendeltetve.

Ezzel nem csak én voltam így, hanem a korábbi nézeteltéréseinkkel ellentétben, itt teljes volt az összhang és egyetértés a férjemmel, hogy „igen, ő az”, Barbarával szeretnénk együtt dolgozni. Így kezdtük el Barbaránál a játékterápiát pár hónappal Barni két éves szülinapja után, és körülbelül másfél évig intenzíven dolgoztunk együtt. Kezdetben Barbara járt hozzánk és tanította nekünk is a játékot, így egyre szebb és gazdagabb lett a mi közös játékunk is. Később részt vettem egy 2 napos alapozó képzésen, ami egy komplex betekintést nyújtott számomra. Barbara megmutatta nekünk, hogy pontosan mi történik a gyerkőcökkel, amikor túl sok inger éri őket. Áttekintettük a külvilág által furcsának tartott reakciókat, azt, hogy ennek mik lehetnek az okai, és hogyan tudnak ilyenkor töltődni. A két nap után teljesen más szemmel kezdtem látni, hogy mi zajlik Barniban, és a megértés sokkal nagyobb türelmet is ajándékozott nekem. Régebben, ha megláttam, hogy Barni csak forgatja a kereket, úgy éreztem, hogy frusztrál, mert ez az a viselkedés, amitől szeretnénk megszabadulni. A megértés által már egyáltalán nem zavart, hanem elkezdtem gondolkodni, hogy most vajon mi lehet az, amiért ehhez visszatért: elfáradt, túl sok inger, valami számára terhelő hatás érte? Elkezdtem a „nehézségeinket” különleges adottságoknak látni: az ő fokozott figyelmét bizonyos dolgokra, helyzetekre – úgy vélem, hogy ebből az adottságból ő később még nagyon sokat tud majd kihozni. Ez ugyanakkor nagyon leterheli az idegrendszerét. De azt is elkezdtem meglátni, hogy a megfigyeléseit hogyan dolgozza össze, és milyen elképesztő meglátásai, felismerései keletkeznek. Ezekkel az apró szemléletbeli változásokkal egy hihetetlenül dinamikus pozitív pályán indultunk el mindannyian. Mellette minden más fejlesztést is, ami időnkbe, energiánkba, szemléletünkbe belefér, kipróbálunk. De érzem, hogy mindennek az a szemlélet a magja, amit Barbara adott át nekünk. Nyilván voltak olyan időszakok is, amikor Barni valami miatt „visszaesett”. Ezek nagyon nehéz periódusok voltak, mert kiborult olyan dolgokon, amiket nem tudtunk értelmezni, vagy erőszakossá vált a saját elképzeléseivel kapcsolatban. Vannak olyan szakaszok, amikor ezek a jelenségek felerősödnek és mi is nehezebben kezeljük a hétköznapokban. Ilyenkor mi is telítődünk, és egy bizonyos ponton nem biztos, hogy úgy reagálunk, ahogy szeretnénk. Ilyenkor nagyon jó visszatérni a Barbara által átadott alapokhoz, vagy akár felhívni őt, és egy kis segítséget kérni. Nagyon jó érzés, hogy ő folyamatosan követ minket, nem csak a játékban, hanem ismerve Barni kis világát, segíteni tud feltérképezni az eseményeket. Azzal, hogy kapunk ilyen inputokat, visszajelzéseket, amik tényleg Barniról és a mi helyzeteinkről, megéléseinkről szólnak, nekünk is könnyebb visszaszerezni a nyugalmunkat, a pozitív hozzáállásunkat és újra úgy foglalkozni vele, úgy gondoskodni róla, hogy az neki a legjobb legyen. Az életünk természetéből fakadóan hullámzik, de mindig van egy stabil bázis, akihez-amihez visszatérhetünk, amikor szükségét érezzük. A férjemmel is állandósult a párbeszéd és a konstruktív együttműködés, a megoldások közös keresése és a nehéz helyzetekben egymást próbáljuk segíteni: az, aki éppen jobb állapotban van, támogatja azt, aki éppen egyensúlyt vesztett. Azt is látjuk, hogy Barni a fokozott érzékenysége miatt hajlamos a környezeti stresszt vagy telítettséget is könnyebben átvenni, tehát nagyon fontos az is, hogy a környezetében lévő emberek hogy vannak magukkal, egymással. Volt például mostanában egy több hétig tartó nehéz időszakunk. Nem értettük meg egyből, hogy mi lehet az oka, míg rá nem jöttünk, hogy az anyák napi műsorra való készülődést, és az ezt övező titoktartást Barni túl komolyan vette és leterhelődött. Az anyák napi ünnepség nagyon jól sikerült számára is, és utána valóban néhány nap alatt elmúlt a krízis is. Ezt a helyzetet nem biztos, hogy Barbara segítsége nélkül megértettem volna.

Hogyan látod az eddig megtett utat, és a közös jövőtöket?

Már eddig is nagy utat tettünk meg a kezdetektől, rengeteget fejlődött Barni, és nagyon sokat formálódtunk szülőként mi is. Tapasztalási és tanulási folyamat ez mindannyiunk számára: nekünk érzékelni, megérteni Barni aktuális lelkiállapotát, segíteni őt ezekben a helyzetekben, és megtanítani neki azt, hogy minél több érzést meg tudjon fogalmazni – amit egyáltalán felismer magában. Gyakran mi felnőttek sem tudjuk megmagyarázni minden reakciónkat, hogy milyen érzés, érzelem húzódik meg mögötte; hogyan várhatnánk el ezt egy kisgyerektől. Azt, hogy mi ezen az úton és ebben a tanulási folyamatban el tudtunk indulni, és amennyi pozitív változás történt velünk, Barnival, az egész családunkkal, azt nagyrészt Barbarának és az Alapítványnak köszönjük. Barni nagyon sokat tanult a játékterápián: teljesen jó lett a szemkontaktusa, megtanulta a gesztusokat, fantáziadús játékokat tud játszani, akár szerepjátékokat is. Nagyon sokat fejlődött az érzelmei kifejezésében is: a kistestvére érkezését nagyon természetesen fogadta, kedvesen, szeretetteljesen bánik vele, és az irántam érzett szeretetét is sokkal jobban ki tudja már fejezni szavakkal és gesztusokkal egyaránt, ami természetesen nekem is nagyon megható és jó érzés. A kézfeszülés – ami egyébként egy elég látható dolog – sajnos megmaradt. Ez az egyetlen dolog, amire eddig egyelőre nem találtunk sem magyarázatot, sem megoldást. Szerencsére az oviban ez nem jelent gondot; a gyermekek ebben a korban még nagyon elfogadóak. Időközben teljesen elszakadtunk a címkéktől is. Azt gondolom, hogy ha ma elvinnénk egy vizsgálatra, simán rányomnák az Asperger bélyeget, de ezt már ugye akkor sem akartuk magunkra venni, amikor még nem volt ennyi saját tapasztalásunk és tudásunk. Azóta egyébként több szakember jutott arra a megállapításra, hogy Barni mégsem érintett az autizmusban. Ez ma már nem fontos szempont nekünk.  Az említett terápiák mellett nagy hangsúlyt fektetünk a megfelelő étkezésre is, hiszen a bélrendszer állapota hat az idegrendszer működésére. Erre az adottságaink és a betegség okozta előzmények miatt különösen figyelünk és megfelelő diétával (pl. tejfehérje mellőzése) szintén sokat tehetünk a fejlődésért. Haladunk tehát egy úton, és ha vannak is nehézségeink, felismertük, hogy ezek a nehézségek múlandó és állandóan változó dolgok, ahogy mi is változunk.  Őszintén hisszük, hogy Barni egy kerek emberke és mindig meg fogja állni a helyét a világban. Mi a teljes, őszinte elfogadásunkkal tanultuk meg támogatni őt, és ő ettől tud igazán fejlődni és kibontakozni.

Az interjút készítette: rémán izabella

 

A beszélgetés során többször említett KapCsoda Alapítvány létrehozójával, Balla Barbarával készült tartalmas beszélgetésünket itt olvashatjátok: 

Minden gyermekben a csodát látni

 

A család kérésére a neveket megváltoztattuk. Köszönjük a bizalmat és a család bátorságát. Tapasztalataik megosztásának célja, hogy más, hasonló helyzetben lévő szülőknek, családoknak bátorítást nyújtsanak. 

Grafikák forrása: internet, szabadon felhasználható illusztrációk