Minden gyermekben csoda rejtőzik - azokban is, akik első „találkozásra” kihívást jelentenek a környezetük számára. Ha címkék, diagnózisok és előre elrendelt utak helyett a játék biztonságában ismerkedünk meg egy-egy gyermekkel, akkor egy más, lehetőségekkel teli világ tárul elénk. Beszélgetés Balla Barbarával, a KapCsoda alapítvány működtetőjével, aki minden nap arra vállalkozik, hogy ezt a csodát minden gyermekben felfedezze és a korlátok helyett lehetőségeket mutasson a családoknak.  

Személyesen hogy érkezett az életedbe az a téma, amely iránt ilyen mélyen elköteleződtél?

Korai éveimben pszichológus szerettem volna lenni, de aztán a gyógypedagógia felé vitt az utam. Egy kép van előttem: amikor Tatán jártam gimnáziumba, szembejött velem egy csoport speciális nevelési igényű gyerek, akiken látszott is, hogy van valamiféle nehézségük. Ahogy néztem őket, nagyon sok szeretettel telt meg a szívem. Ott éreztem talán először, hogy a gyógypedagógia inkább az én utam, így aztán oda is felvételiztem. Akkor még kacérkodtam azzal, hogy visszamegyek a pszichológia felé, de ott maradtam. Azzal a fajta szemléletmóddal pedig, ami a későbbi munkám alapja lett, úgy találkoztam, hogy nyári munkát kerestem. Egy családhoz kerültem, akik akkor még egyedül követték itthon a Son-Rise módszert. Itt ismerkedtem meg ezzel a metodikával, amibe rögtön beleszerettem. Innen indult tulajdonképpen az utam Amerikába, ahol megtanultam és gyakoroltam a Son-Rise módszert, amit egy szülőpár dolgozott ki.

Hogy született meg ebből a KapCsoda Alapítvány, ami a tevékenységed keretét adja?

2006-ban kezdtem el a képzést Amerikában.  Előtte már két külföldi családdal dolgoztam a Son-Rise mentén, mert még több tudást és tapasztalatot szerettem volna szerezni arról, hogy ez pontosan mit jelent. Először Svédországba, majd Skóciába mentem egy-egy családhoz. Ezek után kezdtem el a másfél éves amerikai képzést, amely elsősorban egy nagyon mély önismereti munka volt. Itt nem arról szólt a folyamat, hogy technikákat megtanítanak nekünk, vagy a terápiának az elméleti alapjait adják át, amit aztán mi használunk. 1 éven keresztül hetente kétszer-háromszor kaptunk visszajelzést videókon keresztül, és foglalkoztunk azzal, hogy nekünk milyen érzéseink vannak az adott helyzettel kapcsolatban, mi okoz nehézséget, hogyan tudom megváltoztatni ezt. A cél, hogy a terapeuta eljusson oda, hogy teljes mértékben jelen tudjon lenni a gyermekkel, miközben a saját nehézségeit teljesen háttérbe szorítja, tehát csak a gyerekre figyel. Illetve ha bármi feljön, akkor utána gyorsan helyre tudja tenni magát a „magánidejében”. Ez a képzés meglehetősen szűk körű, pontosan azért, mert ennyire személyre szabott. Mi például hatan indultunk el, és négyen fejeztük be. A csapatban két amerikai, egy lengyel, egy angol és egy kanadai lány voltak a csoporttársaim. Utána elkezdtem a gyakorlatban is dolgozni, főleg külföldön olyan családokkal, akik ezt a módszert követték. Ezekkel párhuzamosan kezdtem a továbbtanulást, mert ezen kívül még sok mindent tanultam: NLP, TSMT állapot- és mozgásvizsgálat, HANDLE screener, szenzoros integrációs ismeretek. Leginkább a szenzoros oldal kezdett el foglalkoztatni. Ennek mentén, sok minden érthetővé vált, amire korábban a tudás hiánya miatt nem volt rálátásom. Így elkezdett átalakulni a fejemben a terápia, amit eredetileg tanultam és a megszerzett tudások kombinálásával mondhatni saját terápiás megközelítést alkottam.

Ez egy saját, személyes módszer?

Igen, ez kezd lassan saját módszerré válni. Ennek eredeti neve Kapcsolati Fejlesztés volt, aztán átkereszteltem „Összhangban az Autizmussal Program”-ra. Megjelent az életemben és a gyerekekkel való működésemben az összhang, mint a legfontosabb minőség.  Ekkortájt kezdtem el Magyarországon is dolgozni. Érkeztek olyan emberek, akik ezt szerették volna tanulni, így most már egy kis csapattal dolgozunk együtt.  Jelenleg rajtam kívül 6 személy dolgozik még a csoportban.

Hogy adod át a tudásod a csapatod tagjainak? Munka közben vagy van valamilyen képzésed erre?

Eddig leginkább úgy történt, hogy azokkal, akik megkerestek, elkezdtünk együtt dolgozni. Most alakítom ki annak a módját, hogy hogyan tudok egyszerre több embert is tanítani. Ez nem akkreditált, hanem szűk körű belső képzés keretében történik.  Az alapítvány egy 2 éve működő dolog. Korábban nehézséget okozott, amikor találkoztam olyan családokkal, akik azt érezték, hogy érdekli őket a módszer, de anyagilag nem tudták megengedni maguknak, hogy ezen az úton elinduljanak. Ezért indult el az alapítvány, és bár a támogatások szerzése korántsem megy olyan gyorsan, mint ahogy azt szeretném, de már vannak olyan családok, akiket érdemben tudtunk támogatni.

2002 óta vagy benne különböző módokon ebben a munkában. Hogy látod, hogy fejlődik ez a téma Magyarországon: mi ennek a társadalmi-szociális környezete, milyen a társadalom hozzáállása, hogyan változott a módszertani rész?

2002-ben még csak azzal a családdal dolgoztam együtt, akikhez gyakorlatra mentem, tehát más kitekintésem még nem nagyon volt. A külföldi tartózkodásból hazaérkezve azt láttam, hogy itthon is nagyon sok terápiás módszer ismert. Innen azt gondolnánk, hogy Nyugat-Európában sokkal könnyebb a helyzet, de ott is nagyon kevés módszert támogat az állam. A skandináv országokban az a tendencia kezd kialakulni, hogy annyira jó a szociális ellátórendszer, hogy a családok nem igazán motiváltak, hogy kutassanak különböző terápiák után. Az iskolában már annyira megvalósul az elfogadás, hogy a szülők nem kutatják, hogy mivel segíthetnék jobban a gyermeküket ezen a területen, hanem „ráhagyják” az iskolára. Itthoni viszonyainkat tekintve azt látom, hogy a magyar szülők jó része megy és kutat, megkeresi a számukra megfelelő módszert. Az nagyon jó lenne, ha jelentősebb támogatások lennének, hogy egy-egy megfelelőnek talált terápiának ne legyenek anyagi akadályai a családok életében. Az állami intézményrendszer bizonyos terápiás formákat támogat, másokra viszont egyáltalán nem nyitott. Előnyös lenne, hogy az intézményi közeg is nyitottabban állna a különböző, bizonyítottan működő módszerekhez, és azokat rugalmasabban felvennék az általuk támogatott programok közé.

Hogy látod a társadalom mindennapi hozzáállását? Az érzékelhető, hogy egyre több figyelmet kap a téma, cikkeznek róla, az autizmusnak világnapja van… Hogyan néz ki ez az érintett szülők és gyermekek hétköznapjaiban, hogyan „találkoznak” ők a környezetükkel?

Az alapállás, hogy ezeken a gyermekeken általában nem „látható”, hogy nekik pillanatnyilag valamilyen nehézségük van, ez csak a viselkedésükben nyilvánul meg, amely a környezet számára akár – kellemetlen – kihívást is jelenthet. Mivel a gyerekek annyira különbözőek, sokszor nem is egyértelmű, hogy mivel lehet a legjobban támogatni. Ha például valaki mozgás- vagy látássérült, akkor a társainak viszonylag egyértelmű, hogy mivel tudnak neki a legjobban segíteni.  A mi esetünkben könnyű azt a határt nem észrevenni, hogy egy gyerkőc azért hisztizik, mert ő akar valamit, de nincs semmilyen speciális nehézsége, vagy azért hisztizik, mert neki „túl sok” az a környezet, ahova éppen került. Ezért a szülők gyakran azzal szembesülnek, hogy nem tudják, egy-egy adott helyzetben mondják a környezetükben lévő embertársaiknak, hogy a gyermeküknek éppen ilyen nehézsége van, vagy inkább ne osszák ezt meg.

Nagyon sokan ismerik ezt a témát, de gyakran az Esőemberhez kötik a dolgot, így az a tudásuk erről, hogy ha autizmus, akkor nagyon okos valamiben a gyermek. A sok negatív tartalom mellett, ami rárakódik a közbeszédben az autista szóra, úgy tapasztalom, hogy növekszik a társadalom valós tudása ezzel kapcsolatban. Egyre többen megszólalnak, akik érintettek, és elmesélik, hogy ők hogyan élik meg a világot. Azt gondolom, hogy ez is nagyon sokat segít abban, hogy a társadalom valós képet szerezzen a mindennapjainkról.

Továbbá azt érzem, hogy a gyógypedagógia általában a hiányosságokra koncentrál, és azt nézi, hogy mit nem tud a gyerkőc, és mit kell vele csinálni, hogy ezt bepótolja. Mi viszont másképp látjuk a gyereket: arra koncentrálunk, hogy mi a fejlődés lehetősége, mit tud ő, miben tudunk mi vele együtt játszani, hogy tudjuk erősíteni az önbizalmát, a dicséret által inspirálni a fejlődésre. Azt látom a mi családjainknál, hogy maguk is elkezdik másképp látni a saját gyermekeiket, és ezáltal egy másik minőségű üzenetet is hordozni kifelé a világba, hogy pontosan mi is ez az egész. Amint egyre többen leszünk, egyre több emberhez eljuthatunk ezzel az üzenettel, hogy mennyire különlegesek a gyerkőcök. Ha nem túlterheltek, és nem kell azon munkálkodniuk, hogy hogyan tudják magukat megvédeni, vagy hogyan tudnak kompenzálni abban az adott helyzetben, akkor csodálatos személyiségek bontakoznak ki.

Meddig járnak hozzátok a családok?

A mi terápiánk nem blokkosított, azaz nyitott végű. Volt már olyan gyerkőc, akinél én mondtam, hogy már nem látom szükségesnek, hogy jöjjenek a foglalkozásra. Időnként találkozunk, hogy megmaradjon a kapcsolat, és mert jó együtt játszani, de igazából a terápia már nem szükséges.  Egyébként pedig addig járnak, amíg a szülő azt érzi, hogy még hasznos neki, tudjuk támogatni őket.

Én úgy jutottam el hozzád, hogy egy anyuka ajánlott, amikor „inspiráló” személyekre és tevékenységekre kértem ajánlást. Ez az anyuka is azt mesélte, amit a weboldalon is olvastam: hogy itt az egész család hozzáállása és élete változott meg azzal, hogy elkezdtek a foglalkozásokra járni. Hogyan zajlik ez? Van a szülőknek szóló külön modul, vagy az egymással való együttműködésben, a gyerekkel való terápiás foglalkozások hatnak ki a család életére?

Általában úgy kezdünk, hogy van egy szülőtréning, ahol én átadom a módszer elméleti alapjait, valamint a hozzáállás fontos elemeit– már amennyire ezt egy napba bele lehet sűríteni. Utána kezdünk el úgy dolgozni, hogy amellett, hogy mi játszunk gyermekkel, a szülő is bekapcsolódik a munkába, tehát ő is játszik a saját gyerkőcével, és utána megbeszéljük azt, hogy mi az, amit ő tud esetleg másképp csinálni, vagy hogyan lehet ezt még jobban. Vannak szülők, akik fantasztikusan játszanak alapjáraton is. Ők azok, akik általában nem veszítették el a reményt és nem tekintenek gyerkőcükre másképp azért, mert vannak nehézségei, hanem ugyanúgy csak a csodát látják benne és optimistán tudnak a jelenre, jövőre tekinteni. Nekik általában nagyon könnyen megy a játék, nem kell hosszasan azon munkálkodni, hogy sikerüljön a belső folyamatokat átalakítani. Vannak, akiknél azt látjuk, hogy valami miatt nehezen megy a közös játék. Ilyenkor segítség lehet a szülők számára egy coaching folyamat, amibe bekapcsoljuk őket. Ezeken a foglalkozásokon azokat a témákat dolgozzuk fel, amik nekik nehézséget okoznak. Az a cél, hogy a terápia mellett a szülő is foglalkozzon tovább otthon a gyerekével. Nem terapeutaként, hanem mint szülő: erősödjön a gyerek-szülő kapcsolat, kerüljenek helyre a dolgok, játsszanak otthon is felszabadultan.

Mi a szülőkben a legnagyobb blokk, amivel dolgoznotok kell?

Egyértelműen a félelem. A jövőtől való félelem: „Mi lesz, ha nem jut el oda a gyerkőc, hogy önálló életet tudjon élni?!” Vannak szülők, akiket ez olyan mértékben blokkol, hogy a mindennapokban minden egyes kis élethelyzetet átszínez a félelem. Ezek a blokkok csak belső munkával dolgozhatók fel. Együtt megnézzük, hogy mi lehet ennek a félelemnek a mozgatórugója? Hova akarja a félelem eljuttatni a szülőt? Hogyan tud esetleg a félelem nélkül ugyanoda eljutni?  Hogyan tudja ezeket a felismeréseket hajtóerőként használni? A másik jelentős blokk a bűntudat. Régen ugye tartotta magát az a szemlélet, hogy az autizmus a szülői viselkedés következménye. Ez ma már nincs így, de még mindig nagyon sok szülőben ott van a kérdés, hogy ő vajon mit rontott el? Miért lehet a gyerkőcének ez a nehézsége?  Ezzel a kérdéssel is érdemes alaposan szembenézni. Vagy van az a fajta bűntudat, hogy miért nem tud ő többet tenni a gyerekéért, miért nem tud jobban helytállni a mindennapi helyzetekben.

Hogyan zajlanak a foglalkozásaid?

Amivel mi leginkább dolgozunk, az a kapcsolódás. Ez az alapkérdés: most tud a gyermek kapcsolódni, vagy éppen nem?  Amikor nem tud kapcsolódni, mert feldolgoz egy korábbi történést, telítődött az idegrendszere, vagy készül egy adott tevékenységre, amit együtt fogunk csinálni, akkor mi nem erőltetjük, hogy jöjjön és csináljon valamit, amit mi éppen akarunk, hanem hagyjuk őt abban a tevékenységben megpihenni, ami számára megnyugtató. Ha tudunk, akkor segítünk neki összerendeződni. Sokszor ez valamilyen mozgásos tevékenység: ez lehet hintázás vagy egy jó kis masszírozás. De van, hogy ezt saját maga teszi helyre, vagy nem is tudunk belenyúlni, mert az csak egy plusz inger lenne az amúgy is éppen túlterhelt idegrendszernek. Amikor viszont elkezd „kikukucskálni” az ő zárt tevékenységéből, akkor ajánlunk neki valami érdekes dolgot, amire ő vagy reagál, vagy nem. Folyamatosan ezt figyeljük: tud kapcsolódni – nem tud kapcsolódni? Ha tud, akkor mehet a játék. Fontos, hogy a kölcsönös egymásra figyelés stabil legyen. Ha ez megvan, onnan már azzal dolgozunk, amit szeretnénk fejleszteni: pl. szemkontaktus segítése, beszédkészség fejlesztése, gesztusok használata, élménymegosztás, új ötletek kifejezése stb. Ennek megfelelően alakítjuk folyamatában a játékot. Ez mindig az adott gyermek aktuális érdeklődési területéhez kapcsolódik, így lehet az ő kis személyes motivációját a legjobban építeni. Ez kívülről úgy nézhet ki, hogy mi „csak” önfeledten játszunk egymással, de a terapeuta mindig azt próbálja belevinni a játékba, amin az adott gyerkőccel dolgozik. A gyereknek a másik személlyel való kapcsolódás, kommunikáció sokszor a legnagyobb kihívás. A játék lendülete, a motiváció segíti őt, hogy egyre jobban tudjon egy másik személyre figyelni. Gyakran ebben nagyon elfárad a terápia végére, ami általában  2-3 órás foglalkozásokat jelent. Azért nem lehet ezt sokkal rövidebb időkeretben megvalósítani, mert előfordulhat, hogy egy gyereknek 35 percre van szüksége arra, hogy „megérkezzen”, tudjon kapcsolódni. Máskor viszont azonnal sikerül elindulnia a közös játéknak, de a foglalkozás közben kell „pihenőt” tartani, amikor a gyerkőc egy kicsit a saját zárt tevékenységével foglalkozik. A gyakoriságot illetően azt látjuk, hogy akkor tudunk hatékonyan haladni, ha a foglalkozások gyakorisága megfelelően intenzív, ez akár heti 5-6 alkalom is lehet.  Van azonban olyan gyerkőc, aki hetente egyszer jön foglalkozásra. Mindkét esetben a szülő játéka gyermekével nagyon sokat ad hozzá a közös munkához.

Úgy érzem, hogy ez egy nagyon intenzív munka: a felszínen laza játék, de Te a háttérben, valós idejű, folyamatosan a helyzethez alkalmazkodó terapeutaként vagy jelen, aki a spontán játék intenzitását és színességét folyamatában építi fel, miközben értő megfigyelőként minden finom reakciót venned kell.  Hogyan pihened ki magad?

Nekem ez nem fárasztó. Ha jelen vagyok, és jól érzem magam, akkor nem fáradok. Amikor még kezdő voltam, és saját magamat cenzúráztam, vagy azzal foglalkoztam, hogy vajon mit gondolnak rólam, vagy, hogy ezt most éppen nem jól csináltam – na ez fárasztó  volt. Ilyenkor a fáradtság abból adódik, hogy az ember ellenállásban van saját magával. Ha ezeket sikerül letenni, akkor ez nem egy fárasztó, hanem egy feltöltő munka.

Ahogy már említetted, a gyermekek már a találkozás pillanatában leveszik a feléjük sugárzó belső hozzáállást. Számos olyan gyermek jár hozzád, akit az óvodai vagy iskolai közösségből eltanácsoltak a viselkedési konfliktusaik miatt, ami azonban tekinthető a feléjük irányuló nem megfelelő hozzáállásra, illetve a környezet okozta idegrendszeri túlterheltségre adott válaszként. Nem lenne érdemes a gyermekekkel foglalkozó embereket (nevelőket, pedagógusokat) is ezzel a szemlélettel megismertetni? Ebből nem csak a problémásnak titulált, hanem gyakorlatilag minden gyermek csak profitálhatna…

Néha jönnek pedagógusok. Illetve éppen most hívott meg egy szakszolgálat, hogy az évzáró konferenciájukon adjak elő. De előfordult az is, hogy óvodai – iskolai visszailleszkedési folyamatban kísértünk egy-egy gyereket, és a közösség nyitottnak mutatkozott egy konstruktív párbeszédre, hogy hogyan tudjuk egymás munkáját a gyerkőc érdekében támogatni, kíváncsiak voltak a mi szemléletünkre. Persze mindenképpen nagyon hasznos lenne, ha az ismereteinket minél szélesebb körben át tudnánk adni a pedagógusoknak és közösen tudnánk munkálkodni.

Mik a jövőbeli terveid?

Egyrészt szeretném a terápiát még inkább elérhetővé tenni mind anyagilag, mind helyszín tekintetében (vidéken is). Szakmai szempontból a folyamatos kutatás-fejlesztés, valamint a tudás strukturált átadása kiemelten fontos számomra. Nagyon szabadon és rugalmasan indultunk, de bizonyos létszám fölött át kell alakítani a szervezetünket, a folyamatainkat. Mindezeken párhuzamosan dolgozom, és elkezdtem egy könyvet is írni. Ennek megfelelően néha úgy érzem, hogy nem haladok olyan gyorsan, ahogyan azt szeretném, de igyekszem minden területnek megfelelő figyelmet adni és munkálkodni azon, hogy ezzel a szemlélettel tudjanak találkozni azok, akiknek szintén sokat jelentene mindez.

Köszönöm a beszélgetést, és lelkesedésben, sikereken gazdag munkát kívánok. 

Az interjút készítette: rémán izabella

 

Balla Barbara és a KapCsoda Alapítvány munkájáról itt tájékozódhattok: KapCsoda Alapítvány

A KapCsoda tevékenységét támogató adományok: pénzbeni támogatás, játékok és klasszikus irodaszerek. Kapcsolatfelvétel a honlapon. 

A cikkben felhasznált képeket Kustos Nikolett készítette. Köszönjük.