Az Élet folyamatainak megfigyelése - módszerek helyett saját tapasztalatok megosztása -  a hallgatás koncentrikus körei

André szinte minden személyes előadását azzal kezdi, hogy elmondja: „…az, ami vele történt, nem a saját érdeme. Minden gyermekkel ez történne, ha ezt megengednénk, lehetővé tennénk”. Egy ideális világban valóban így bontakozna ki minden gyermek élete. De mivel nem egy ideális világban élünk, ezért másfél évig foglalkoztatott annak az embernek az életműve, akinek ha a végeredmény nem is, de a körülmények biztosítása – szemben a kritikus társadalmi mintákkal és elvárásokkal – mindenképpen személyes érdeme (még akkor is, ha ő ezt nem vallaná be). Ő Arno Stern, a párizsi Festőhely alapítója és működtetője, akivel idén lehetőségem volt személyesen is megismerkedni. Az alábbi beszámoló erősen szubjektív; nem a Festőhely működtetésének szakmai, személyes aspektusaira koncentrál, illetve nem a mintegy 7 évtizedes gyermekrajz-kutatás eredményeiről kíván számot adni. Néhány olyan - számomra - magával ragadó összefüggést igyekszem bemutatni, amelyek ott derengtek az elmúlt másfél év személyes felismerésfelhőiben, de amelyek ennek a 10 napnak a során álltak össze egy organikus, talán a Festőhelyből gyökerező, de a teljes életünket átszövő, élő mintázattá.

 Amíg fel nem kértek André Stern … és sosem jártam iskolába című könyvének magyarra fordítására, nem ismertem sem Arno, sem André Stern munkásságát. A könyv fordítása rendkívül rövid határidővel történt, körülbelül három hét alatt készült el a teljes fordítás. Számomra ez egy olyan intenzív alapélmény volt, amelyet követően néhány héttel később, Andréval való első személyes találkozásomkor úgy éreztem, egy régi, általam jól ismert barátom érkezik Budapestre. Számomra a kezdetektől világos volt, hogy itt a provokatív könyvcím mellett (ellenére) egyáltalán nem az az alapkérdés, hogy járjunk-e iskolába, vagy nem. Egy teljesen újszerű hozzáállást és életszemléletet ismertem meg. André szinte minden személyes előadását azzal kezdi, hogy elmondja: „…az, ami vele történt, nem a saját érdeme. Minden gyermekkel ez történne, ha ezt megengednénk, lehetővé tennénk”. Egy ideális világban valóban így bontakozna ki minden gyermek élete. De mivel nem egy ideális világban élünk, ezért másfél évig foglalkoztatott annak az embernek az életműve, akinek ha a végeredmény nem is, de a körülmények biztosítása – szemben a kritikus társadalmi mintákkal és elvárásokkal – mindenképpen személyes érdeme (még akkor is, ha ő ezt nem vallaná be). Ő Arno Stern, a párizsi Festőhely alapítója és működtetője, akivel idén lehetőségem volt személyesen is megismerkedni. Az alábbi beszámoló erősen szubjektív; nem a Festőhely működtetésének szakmai, személyes aspektusaira koncentrál, illetve nem a mintegy 7 évtizedes gyermekrajz-kutatás eredményeiről kíván számot adni. Néhány olyan - számomra - magával ragadó összefüggést igyekszem bemutatni, amelyek ott derengtek az elmúlt másfél év személyes felismerésfelhőiben, de amelyek ennek a 10 napnak a során álltak össze egy organikus, talán a Festőhelyből gyökerező, de a teljes életünket átszövő, élő mintázattá. 

 

Ez a beszámoló virágként nyílik számomra is. Minden bizonnyal több részes lesz. Formaiságában eltérő az eddigi tartalmaktól: a cikkek a mai szokásokhoz képest terjedelmesnek minősülhetnek, nem tartalmaznak színes képeket, grafikákat, linkeket. Ez nem a sietős, felületes szerkesztés következménye, hanem egy tudatos döntés eredménye. Olvassátok szeretettel!

 

1. rész: Az Élet folyamatainak megfigyelése - módszerek helyett saját tapasztalatok megosztása -  a hallgatás koncentrikus körei


Arno Stern többször hangsúlyozza, hogy egész életére szóló hivatása a gyermekek, és a rajz foglalkozások folyamatainak spontán megfigyelésével kezdődött. 22 éves volt, amikor minden képzettség-végzettség nélkül elvállalt egy felügyelői állást egy világháborús árváknak fenntartott intézményben. Mivel nem volt módszer, amit követnie kellett volna, és a háborút követő tanárhiány idején a vezetőség nem is igazán kért rajta számon semmit, egészen spontán módon láthatott neki feladatainak. Ezt az alapvetést tartotta meg akkor is, amikor később saját Festőhelyet alapított, és akkor sem veszítette el, amikor már „kutatóként” dolgozott, illetve a szakmai körök és a sajtó rivaldafényébe került. Nem volt módszere, amelyet el kellett volna adnia, vagy akár laikusok, akár szakmabeliek előtt meg kellett volna védenie. „Kutatásai” sem úgy zajlottak, ahogy a modern tudományos kutatások általában zajlanak: ahol a kutató(csoport) felállít valamilyen hipotézist, és annak bizonyítását, vagy ennek híján a hipotézis cáfolatát igyekszik levezetni, ezekre keresvén „bizonyítékokat”. Arno Stern „csupán” megfigyelt. Archívuma több, mint félmillió gyermekrajzot tartalmaz. Ezek a párizsi Festőhelyen és a nyugati civilizáció néhány intézményében születtek, illetve a nyugati civilizációtól elzárt törzsek gyermekeivel való találkozások alkalmával.
Arno Stern ma 91 éves, és elmondhatja magáról, hogy lassan 70 éve csendben, szinte áhítattal figyel (a Festőhelyen a rituálé és szabályrendszer része, hogy a születő képekről sem közben, sem utána nem beszélnek) és jegyzetel. Nem elemez rajzokat, és főleg nem elemez embereket. Folyamatokat és összefüggéseket figyel és jegyez le. Arno Stern egy életen át tartó megfigyeléseinek gyümölcsét osztja meg velünk. André Stern saját életének, gyermekkorának és apaságának megéléseit osztja meg a közönségével.

Röviden: beszámolnak valamiről. Megtörtént eseményekről, saját életükről, megéléseikről, megfigyeléseikről. Nem módszerekről tartanak előadásokat, írnak könyveket. Aki a módszert, vagy a „megoldást” kéri számon rajtuk („kritizálja a meglévő rendszereket, de nem mutat alternatívát”) vagy a Stern intézmények megnyitását várja türelmetlenül, annak a szemlélet alapvetései nem mentek át. Akik kezdünk ráérezni ennek a szemléletnek az ízére, számunkra világos, hogy csak saját válaszaink születhetnek a saját kérdéseinkre. Saját – csakis hiteles és kipróbált, megélt, működőképes – megoldásainkat oszthatjuk meg másokkal. És ezekből a saját válaszokból és megosztásokból születhetnek organikus (nem intézményi) együttműködések: amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy a te saját válaszod, és az én saját válaszom hol fedik egymást, és együtt mit tudunk létrehozni, amit egyedül nem tudnánk? „Csak” ennyi lenne a módszer. Nem több. Ha komolyan veszem, egy életre elegendő feladatot rejteget minden napra. Ez itt a legkülső, leghétköznapibb réteg.

De menjünk tovább!

Amennyiben alázattal, hosszú időn keresztül gyakorolva készség szintűvé fejlesztjük a „csak megfigyelés” művészetét, akkor megszabadulunk a „wow effektustól”, a „rácsodálkozások” pazarló üzemmódjától (akár pozitív, akár negatív a rácsodálkozás előjele). Amikor képesek vagyunk „csak megfigyelni”, és már nem akarunk értékelni, bekategorizálni, a számunkra negatívat megjavítani, a számunkra pozitív jelenségeket leutánozni, reprodukálni … akkor leszünk igazán képesek a teremtő folyamatok dimenzióit megsejteni, a Teremtés sokszínűségét tisztelni, és tartózkodni mindenféle befolyásolási (ld. oktatási) szándéktól. Bármilyen furcsa, a Teremtő sem csodálkozik rá egyik alkotására sem, csak az emberek járnak rácsodálkozni Isten vagy ember alkotta, számukra tetszetős „csodákra” vagy fognak össze számukra nem tetsző dolgok, ha kell, akár erőszakkal való „megjavítására”.  Azt gondolom, ez egy nagyon nehéz és mély feladat. A Festőhely remek terep, ahol a szimuláció nyújtotta biztonságban láthatunk rá saját működéseinkre, és korrigálhatjuk azokat apró lépésről lépésre. A Festőhelyen sem a szolgálatot teljesítő Arno Stern, sem maguk a résztvevők nem szemlélik, semmilyen módon nem értékelik, nem értelmezik sem saját készülő képeiket, sem társaikét. A Festőhelyen készült képeket nem viszik haza, nem mutatják meg senkinek, nem állítják ki, nem versenyeztetik azokat. Érdekes módon, erre a résztvevőknek nincs is igénye (a szülőknek és a sajtónak lenne, de ezeket Arno Stern gondosan visszautasítja). Amint valaki belefeledkezne saját alkotásának csodálatába és / vagy a következő lépést, színválasztást / formát elkezdi „tudatosan”, szempontok mentén (pl. milyen szín illene ehhez a legjobban?) fontolgatni, Arno Stern ott terem, és általában nagyon humoros módon, de kérlelhetetlenül kizökkenti a rácsodálkozásból és visszatereli az önmagáért folytatott alkotás sodrásába.

A Festőhelyen megtanulhatjuk azt is, hogy vannak olyan belső élmények, tapasztalások, amelyek bármennyire is csodálatosnak és magukkal ragadónak tűnnek a kezdő számára, ezekről nem illik, sőt tilos a foglalkozás közben, után vagy később bármikor „beszélgetni”. Amint ezekről elkezdünk beszélgetni, fecsegni, vagy akár a legjobb szándék mentén másokkal megosztani , nem csak, hogy szertefoszlanak, de akár károsak is lehetnek. Minden szinten – egyénileg, családban, baráti közösségben, munkaközösségben stb. – le kell(ene) képezni azokat a belső vonalakat, amelyek meghatározzák azt, hogy melyek azok a tartalmak és minőségek, amelyeket semmilyen körülmények között nem viszünk a vonalon kívülre. Mai világunk tendenciái, ahol mindent gombnyomásra, válogatás és szempontok nélkül osztunk meg a nagyvilággal, inkább ezzel ellentétes irányba hatnak. A Festőhelyen tapasztaltak alapján megvizsgálom és újrarajzolom belső vonalaimat és a jövőben még határozottabban megtartom azokat. Bátorítok mindenkit nem csak a saját vonalainak újrarajzolására, hanem arra is, hogy másokét is tartsuk tiszteletben, különös tekintettel a Gyermekek belső vonalaira: pl. határozottan kerüljük a gyermekrajzok értelmezését-értékelését, akár saját hatáskörben, akár "szakemberek" által. 

 

Folytatás: hamarosan 

és

JÁTÉKRA HÍVLAK: amennyiben tetszett a cikk tartalma és azt megosztanád másokkal - kérlek, gondolkodj el, hogy kinek küldöd tovább, milyen céllal és milyen üzenettel. Kérlek, ezeket a szempontokat oszd meg vele is. Ha olyan gondolataid, élményeid keletkeztek, amelyeket úgy érzed, hogy az előbbi szempontok mellett is megosztanál a közösségünkkel, írd meg nekünk. Teremtsünk együtt új "megosztási" kultúrát! :)

 

Lejegyezte: rémán izabella                      

Párizs, 2015 szeptember