Mozi kalandnak indult, de váratlanul egészen másképp alakult. Elsőre egy balul sikerült szombat délelőttnek tűnik. Jobban belemélyedve: talán nem túlzás azt állítanunk, hogy többet kaptunk, mint ha egy jó mozifilmet láthattunk volna.
Így a könnyed szórakozás kevésbé sikerült, viszont tanultunk. Újra. Egymástól, a világról, helyzetekről, kicsi és nagy megoldásokról. 

 

Akkoriban 6 éves keresztfiam és 4 éves kisöccse nálam töltötték a hétvégét. Választhattak programot. Végül a mozi mellett döntöttek, mert addig csak egyszer voltak moziban. Átbeszéltük a három gyerekfilmet, amit vetítettek akkoriban.  "A Lego kaland legyen!!!" Azt Krisztián, az ovis vélemény-, és bandavezér látta, az nagyon menő. Anya, telefonos egyeztetés után "elengedett" minket, pontosan tudva, hogy miért.
A fiúk alig bírták kivárni a reggelt. Izgultak, hogy elkésünk, csak akkor nyugodtak meg cseppet, amikor már benn ültünk a félhomályban.
Azzal kezdődött, hogy majd' 20 perc reklámot vetítettek egy gyerekfilm előtt. Már mindenki nagyon türelmetlen volt, halk kérdések suhognak mindenütt a teremben: "mikor kezdődik már?"
Nagyobbik fiú a reklámblokk közepe táján: "Nekem itt nem jó!"
Nekem sem  jó, de biztattam, hogy a filmet várjuk meg.
Végre elkezdődött, a gyerek új reménnyel belesüppedt  a hatalmas moziszékbe. Elkezdődött a horror: legoemberünket elektromos székben kínozták, majd mivel ez nem hatott semmit, szüleit pillanatragasztóval permetezték mozdulatlanra, Mr. Biznisz, a gonosz pedig acetonnal mosta le a legoember arcára fagyott rémületet ... és ez így folytatódott.  Kb. a 10. percnél jártunk. A nagyobbik gyermek már harmadszor sóhajtott bele: "nekem ez nem jó, menjünk innen". A kisebbik szemét kimeresztve bámulta az egészet, magam pedig azon tűnődtem, vajon felfog-e bármit; csak reméltem, hogy nem. Mondtam neki, hogy nem jó a film, mennünk kellene. Nem akart mozdulni, azt mondta, ő még egy kicsit nézné. Halkan odasúgtam neki: "A bátyádnak nem jó itt". Visszanézett rám szelíden:" Neki nem jó?! Akkor menjünk!"
Kitámolyogtunk a sötét teremből. A fiatalabb  rögtön elfelejtett mindent, vígan szaladgált a mozi előterében, egy kislányt kergetve egy plakát körül. 
A nagyobbik nem tudott magához térni. Zavarodottan téblábolt, láttam rajta, máshol jár. Elmerengve, nagyon szomorúan beleült az ölembe, éreztem, hogy teljesen elgyengült: "lehet, hogy ez Krisztiánnak jó, de nekem nagyon nem jó. Igaza volt Anyának!"
El kellett fordulnom, mert könnyek szöktek a szemembe. Egyszerre voltam dühös, együtt érző, megokosodott, meghatódott...
A magán kívülre szorult gyermek azt kérte, hogy menjünk ki a Normafához. A buszon még mindig nagyon szomorú volt. Mondtam, hogy úgy lehetne megszabadulni ettől az élménytől, ha bemegy a fejébe, megkeresi a nagy gombot, és kikapcsolja ezt a filmet. Nagyon megörült az ötletnek, behunyta szemét, jól összeszorította, tartotta, kereste, próbálta ... de végül csalódottan kinyitotta: "nem tudom kikapcsolni".
Már majdnem fent jártunk a végállomásnál. Azt javasoltam, próbálja meg újra, egy kicsit nagyobb csendben. Bebarangoltunk az erdőbe, leültünk egy padra és magától csukta be a szemét. Hosszan úgy maradt, a kisebbet eltereltem, hogy ne zavarja. Kisvártatva vidám kacagásban tört ki: "Sikerült!!!"
Onnan visszatért közénk, vidáman futkosott az erdőben, dalolt a buszon, itthon vidám zenét tett a lejátszóba és körbeugráltak, míg elkészítettem az ebédet. Kimerülten zuhantak délutáni álomba. 
Így tanítottuk ma is magunkat, egymást.

Könnyen keveredhetünk olyan helyre, helyzetbe, ahol nem jó nekünk; de onnan nem szégyen felállni. Szomorú ott maradni: egy órára, egy évre, egy életre.
Ha nem jó neked, ahol vagy; ha nem jó neked vagy a gyermekednek az a hely, ahova beküldöd őt minden reggel: nem szégyen kilépni és nektek megfelelő megoldást keresni. Indulj el!