Tegnap fesztiválon voltam. Meghívást kaptam, hogy legyek egy festő helyszín gazdája. Kezdődött az elnevezéssel: mi is legyen a helyszínem hívószava? Festőhely nem lehet – nem azért, mert nincs licenszem. Arno Stern Festőhelyének nincs licensze. Nem azért, mert nem működtethetnék ilyet – mert egyébként igen. Azt az egy feltételt, ami ennek feltétele, már teljesítettem. Egyszerűen azért, mert ez NEM festőhely. A Festőhely egy védett tér, a Festőjáték egy folyamat. Ez itt ma nem az: nem védett, és nem folyamat. Így lett a neve Szabad Festés. Egyetlen szabállyal: a fehér lapokat én ragasztom a paravánra, a festéket én adagolom a kis tálcákra. Ez nem kontrollmánia, nem gazdasági, nem tisztasági szempont. Ez a rituálénk, ezzel kapcsolódunk: az alkotó ember (gyermek vagy „felnőtt”), és én, ennek a térnek a gazdája. Miért, mitől fáradtam el nap végére? A felnőttektől...

Sok gyermek megfordult ebben a térben, többen köztük 2-3 évesek, épp hogy felérték a paraván legalsó szintjét. Mindannyian elsőre megértették és örömmel, szinte áhítattal követték ezt a rendet. Nekik nem kellett szavakkal elmagyarázni.Rögtön érezték a követhető szabály biztonságát, amely nem a hatalmat hívatott sugallni, hanem a háttérben figyelő, kísérő jelenlétet és a kapcsolódás lehetőségét. Mindegyik türelmesen megvárta, míg sorra került. Mindegyikkel össze tudtuk hangolni a festékek utánpótlását, adagolását, keverését. Kérésükre az ecsetek, majd a kezecskék tisztítását. Nagyon egyszerű és nagyon felemelő gyermekekkel kapcsolódni, és megélni a tiszta, akadálymentes együttműködést. Gyermekek közt egyetlen kivétel volt, akivel ez nem ment: egy 12 év körüli kislány, aki mindenképpen kontrollálni akarta a kisöccsét. A végére vele is sikerült letisztítani az együttműködésünket és akadálymentesen kapcsolódni … a végén még beszélgettünk is egy jót. Kisimult, belesimult a folyamatokba.

A felnőttekkel nehéz dolgom volt:

  • ők nem bírták kivárni a saját vagy gyerekük sorát, állandóan belenyúltak a papírosba, a festékekbe. Hiába kértem őket, egyszerűen nem vettek tudomást a kérésemről, vagy duzzogva odébbálltak
  • „Mi ez a rondaság, amit festesz? Ennél te már sokkal szebben is tudsz rajzolni!”
  • „Jaj, de ügyes vagy! Csodálatos! Nagyon ügyes vagy. Elmeséljük apának is! Ezt a rajzot elvihetjük? Ez lesz az apáé! Ah! Festesz gyorsan egyet a nagymamának is?”
  • „Az mi lesz?” (gyermek hallgat és fest). „Mi lesz az?” (Gyermek hallgat és fest). „Na mondd már el végre, hogy mi lesz az?” „Még nem tudom!!!” (és fest tovább)
  • „Te már tudod a színeket, miért nem mondod a néninek?” (mert az apró gyermek megilletődöttségében még csak mutatja, hogy melyik színből kér utánpótlást)
  • „A fa levelei nem pirosak! Fessél már rendesen!”
  • Egy kislány harmadszor tért vissza ebbe a térbe, mert korábban mindig elrángatták valami másért. Végül: „Na most már elég legyen, gyerünk innen!” „Jól van nagymama, csak hadd fejezzem be ezt a képet!” „Nem, most már megyünk” – csavarja ki kezéből az ecsetet és a festékes tálcát.
  • Pár hónapos baba, elől hordozóban. Szülei azt szeretnék, ha festene. Ő nem akar festeni. Ha már így alakult, az ecsetet markolássza, feszült figyelemmel hadonászik vele. A szülei egyre jobban azt szeretnék, ha festene. Végül a gyermek kezét fogva, korlátozva, irányítva – „festenek”.
  • Egyik felnőtt az általam árult könyvekre ejtette a festékes tálcáját. Két új könyvnek annyi – de letörölhettem volna a festéket, és ajándékba adtam volna neki – ha nem dobja el az ecsetet is gyorsan, és behúzott nyakkal el nem iszkol, hátha nem látta senki. De, láttam. Előfordul. Vajon a gyermekét is erre tanítja, ha hibázik, így távozzon angolosan?
  • Ritkán kialakultak 5, akár 10 perces áldott állapotok. Nem tarthatnak sokáig: „Gyertek-gyertek gyerekek, kezdődik a „…………… gyermek workshop”, festeni vissza lehet jönni később is!” (Oh felnőtt! Sejted-e, hogy 5 gyermek MOST-ban zajló alkotási folyamatába csörtettél bele harsány igyekezetedben? Nem, nem sejted, mert ha sejtenéd, tudom, hogy nem teszed ezt).
  • „És te "igazából" festő vagy?” „Nem, egyáltalán nem vagyok festő.” „Akkor hogy tartasz festő foglalkozást?” – vége felé járunk. Már nincs erőm őszintén beszélgetni erről…

Nap végére elfáradtam. Kimerültem. Nem a gyermekektől. Ők adják a reményt, és a töretlen hitet: nem velük van a „baj”. Nem őket kellene figyelemzavarral kezelni, workshopokra, terápiákra , fejlesztőkbe ráncigálni … csak figyelni, figyelni, figyelni – rájuk s egymásra!

Rémán Izabella

2017. június 17.