"Ha nem tudnak közvetlenül hatni a gyerekekre, (…) kerülő úton kell elérniük. Ez a kerülő út a felnőtteken át vezetett, hiszen azok rendelkeznek a gyerekekkel. Nem számíthatnak persze minden felnőttre, de azokra igen, akik alkalmasak a cinkosságra, s olyan nem is kevés akadt. S mindennek tetejébe így a saját fegyverükkel győzhetik le a gyerekeket."

(...)
- Valamit tennünk kell – mondogatták -, nem helyes, hogy egyre több gyerek csavarog magányosan és elhanyagoltan. A szülőknek nem lehet szemrehányást tenni, hiszen a modern élet nem engedi, hogy elegendő időt fordítsanak a gyerekekre. A városi közigazgatásnak viszont kötelessége törődni velük.

- Nem helyes – mondták mások -, hogy a csavargó gyerekek állandóan veszélyeztetik az utca forgalmát. Szaporodnak a balesetek, amiket a gyerekek okoznak az utcán, mindez egyre több pénzbe kerül, amit másfelé hasznosan elkölthetnénk.

- A felügyelet nélkül maradó gyerekek erkölcsileg lezüllenek, belőlük lesznek a bűnözők – vélték megint mások -, a városnak kell gondoskodnia róla, hogy minden gyereket kézben tartsanak Intézeteket kell felállítani, ahol a társadalom hasznos, szorgos tagjaivá nevelik őket.

Megint mások azt mondták:

- A gyerekek a jövő emberanyaga. A jövő a léglökéses gépek és az elektronikus agyak kora lesz. A specialisták és a szakemberek egész hadserege szükséges, hogy a rengeteg gépet kiszolgálják. De ahelyett, hogy fölkészítenénk gyerekeinket erre a holnapi világra, még mindig elnézzük, hogy sokan közülük legdrágább idejüket haszontalan játékra fecséreljék. Civilizációnk szégyene és jóvátehetetlen vétek a jövőre nézve!

Mindez nagyon is világos volt az idejükkel takarékoskodóknak. S mivel már nagyon sok volt belőlük a városban, elég hamar sikerült a városigazgatást meggyőzniük, kezdeményezzen valamit az elhanyagolt gyerekek dolgában.
Erre aztán minden városnegyedben úgynevezett „gyereklerakatot” hoztak létre. Ezek afféle nagy házak voltak, ahova a minden törődés híján levő gyerekeket le kellett adni, s ahonnan alkalomadtán megint el is lehetett hozni.
Szigorúan tilos volt gyereknek utcán vagy bármiféle parkban, téren játszania. Ha mégis elkaptak egy-egy gyereket, azonnal akadt valaki, aki elvitte a gyereklerakatba. S a szülőknek megfelelő büntetés után el kellett onnan hoznia.

Momo barátai se kerülhették meg az új szabályt. Elválasztották őket egymástól, ki-ki saját lakókörzete szerint került valamelyik gyereklerakatba. Arról persze szó se volt, hogy ott aztán kedvük, ötleteik szerint játsszanak. A játékot a felügyelő személyek írták elő nekik, s csakis olyasmit játszhattak, aminek általánosan megszívlelhető tanulsága volt. Valamit persze így elfelejtettek közben: azt, hogy örüljenek, lelkesedjenek, álmodozzanak.
A gyerekeknek lassan olyan arcuk lett, mint az időspórolóknak. Zsémbes, unott, ellenséges, így is csináltak mindent, amit kívántak tőlük. S ha egyszer-egyszer felügyelet nélkül maradtak, már nem tudták, mit kezdjenek.
Az egyetlen, amit még tudtak, az volt, hogy lármát csapjanak – ez persze nem afféle vidám lárma volt, hanem dühödt, indulatos, gonosz.”

Hogyan kerültek a felnőttek az Időtolvajok uralma alá, és hogyan szabadította fel Momo, a kócos kislány az embereket az Időtolvajok rabsága alól (azaz happy end :))?

Elgondolkodtató kérdések, hátborzongató (és ma is minden korábbinál aktuálisabb) válaszok, majd - a könyvben - felszabadító befejezés Michael Ende meseregényében:
Momo, avagy furcsa történet az időtolvajokról, s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt
(Meseregény, 1973)