Manapság nagyon sokat hallok a szocializáció, az integráció szerepéről mind a gyermekkori nevelésben, mind aktuális társadalmi kérdéseink kapcsán. A legjobb szándék vezérli a nevelőket, a szociológusokat, az aktivistákat és mindennapi polgárokat, az eredmény mégis gyakran elszomorító. Visszatekintek életem kanyargós útjára, és csendben hálával gondolok azokra, akik nem akartak integrálni. És mára már neheztelés nélkül azokra is, akik a leghangosabban és legmódszeresebben akartak integrálni, életem legfájdalmasabb időszakait okozva nekem.

Figyelmeztetés: a cikk hosszú, és csak a szerző személyes élményeinek megosztásán alapul. Ha ezek közül bármelyik elriaszt, kattints egy másik oldalra.

Amennyiben még így is kíváncsi vagy, olvass tovább smile

12 éves voltam, amikor egy júniusi napon két bőrönddel megérkeztünk egy nyugati határ menti falu vasútállomására. Mai nevén bevándorlók voltunk. A nagy utazás előtt gyakran biztattak a szüleink: nem lesz nehéz, hiszen beszéljük új országunk nyelvét, minden körülmény adott, hogy gyorsan beilleszkedjünk. A nyári hónapok viszonylag békésen teltek. Ismerkedtem az új lakókörnyezetünkkel, szűk körben barátkoztam befogadóink rokon gyerekeivel. És mindenekelőtt a könyvtáros nénivel, akinek a szeme csillogott, hogy végre nyáron is rányitja valaki a Művelődési Házban berendezett falusi könyvtár ajtaját. Azon a nyáron megvolt Jókai Mór és James Fenimore Cooper összes.

A gondok akkor kezdődtek, amikor beléptünk az iskola kapuján. A magyar-történelem szakos tanárnő felmérte a magyar tudásomat, majd a végén megkérdezte, honnan tudok ilyen jól magyarul. Nem értettem a kérdést. Erdélyben születtem, magyar az anyanyelvem. Ez nem akadályozta meg abban, hogy a szabadon választható fakultáció (én fotózásra szerettem volna járni) helyett nekem kötelezővé tegye a magyar korrepetálást nulladik órában. Miután azt is felmérte, hogy nem csak olvasni és beszélni tudok remekül, hanem a nyelvtan is jól megy, arra „használt”, hogy én tartsam meg a nulladik órában a felzárkóztató órát a magyarból gyengén teljesítőknek, míg ő a hátsó padban szunyókált. Így lettem életemben először tanár, a táblánál magyarázva, saját akaratomon kívül. Az osztályfőnököm gyűjtést szervezett a részünkre. Nem kérdezte meg, hogy bármire szükségünk van-e, és ha igen, akkor pontosan mire. Általános gyűjtést szervezett a faluban a bevándorló család megsegítésére. Zsákszám kaptunk adományokat, amiben kevés használható dolog volt. Ez a szemlélet mehetett át az osztálytársam fejecskéjébe is. December elején titkos sorsolást tartottunk, ki kinek ajándékozzon valami apróságot karácsonyra. Nagyon készültem erre az alkalomra. A matematika tanításból (erről külön poszt  készül) szerzett zsebpénzemen ajándékot vásároltam, és kézzel is készítettem valami személyeset. Eljött az ajándékozás napja, a téli szünet előtti utolsó délután. Izgatottan vettem át az ajándékom: egy mikulás zacskóban használt ceruzák, megrágott radírok, egy törött színváltós vonalzó. Megsemmisültem!  Úgy éreztem, a társam kisöpörte a fiók aljából a szemetet, azt beletette egy mikulás zacskóba és átadta nekem. A sors iróniája, hogy én pontosan őt húztam. Figyeltem, ahogy kibontja az ajándékot, amit tőlem kapott. Először felcsillant a szeme. Majd találkozott a tekintetünk, és azt gondolom, megérzett valamit a szomorúságomból. Az első „felelés” ebben az iskolában biológia órán volt. Ma is emlékszem: a tyúk emésztő szervrendszere. Nagyon izgultam, hiszen még sosem feleltem itt. Kiálltam a tábla elé: nem is felelet volt, hanem kiselőadás. Először vázlatosan összefoglaltam, miről fogok beszélni. Majd kifejtettem a vázlatpontokat. A végére tartogattam egy vicces sztorit a saját tyúkudvari etetéseimről: amikor a nagyi udvarán gilisztával etettük a tyúkokat. A biológia tanárom az iskola igazgatója volt. Nagyon megdicsért, és beírt egy ötöst. Azt hittem, ezzel lezártuk a dolgot. Sajnos ő örömmámorában telekürtölte az iskolát, a tanárit és az összes többi osztályt, hogy itt egy bevándorló kislány hogy „felel”, mindenki vegyen példát rólam. Mondanom sem kell, a népszerűségi indexem, ami addig is nullához konvergált, hogyan csapott át a kirekesztettség mélységeibe.

Ma már tudom: mindannyian jót akartak, a legjobb szándékkal tették mindazt, amit tettek, de mérhetetlen károkat okoztak. Néhány héten belül napi programponttá változott a sírás. Délután háromtól este hétig menetrendszerű, mélyről jövő, megállíthatatlan zokogás. Hosszú hónapokon keresztül. Elkeseredettség, csalódottság, kilátástalanság, megkockáztathatom, hogy tinédzserkori mély depresszió lett úrrá rajtam. Vigasztalhatatlan voltam, a szüleim komolyan aggódtak értem, de szerencsére a napi megélhetésért folytatott küzdelemben nem jutott idő, hogy „szakemberhez” vigyenek. Egy nap megtörtént a csoda. Pénteki napon egy lyukas órám volt. Az osztálytársaim kis csoportokban beszélgettek, játszottak az udvaron. Én egyedül ücsörögtem a kosárpálya kerítésének betontalapzatán és „néztem ki a fejemből”. Odajött a testnevelés tanár, és azt kérdezte: „Miért vagy mindig ilyen szomorú?”. Belém hasított a remény: itt van egy ember, aki „meglátott”. Érdekelte, hogy honnan jöttünk. Érdekelte, hogy mit sportoltam korábban. Érdekelte, hogy a szüleim mivel foglalkoznak. Kérdéseket tett fel, és kíváncsi volt a válaszokra. Ha lehet ilyet mondani, ő volt a tanárok közt a „legegyszerűbb”, elég nyers stílusban kommunikált, de ő volt az az Ember, aki segített túlélni azt a másfél évet, amit ebben az iskolában kellett még töltenem.  Talán nem szerénytelenség azt állítanom, hogy ebben az időszakban semmit nem tanultam. Objektív értelemben azért, mert tárgyi tudásom 2-3 évvel az ottani követelményszint felett volt. Szubjektív szinten pedig azért, mert a világfájdalmam olyan erős volt, hogy belső motivációnak, lelkesedésnek, érdeklődésnek hosszú ideig hangyányi helyet sem hagyott bennem.

A középiskolában szerencsére már senki nem akart integrálni. Ott egy voltam az újonnan induló osztály diákjai között. A tanulást napi egy-másfél óra alatt letudtam, és végre volt időm és terem az érdeklődéseimnek élni, nagyon sokszor csavarogni a folyó partján, hosszú órákig csak „nézni ki a fejemből”. A városi könyvtár egy új univerzum volt. Beiratkozáskor kedvesen megmutatták az ifjúsági polcokat. Itt már nem sok olvasnivalót találtam, egyre gyakrabban kalandoztam az ifjúsági polcokon kívülre. Jung, Freud, Konrad Lorenz, Richard Bach … Ezeknél a könyveknél egy jó szándékú könyvtáros néni mindig felhívta a figyelmemet, hogy ezek még nem az én korosztályomnak való olvasmányok. Mindig kiadta őket, de egy idő után elkezdett rettenetesen idegesíteni a „jó szándéka”. Elhatároztam, hogy nem hosszabbítom meg a könyvtári tagságom. Zsebpénzemen vonatjegyet váltottam Győrbe, és belevetettem magam a megyei könyvtár varázslatos univerzumába. Ott „szerencsére” már a személytelenség ajándékaként, nem igazított senki az ifjúsági szekcióba és nem szóltak bele, hogy mi az én korosztályomnak ajánlott irodalom. Mindaddig, amíg egy női tao szexualitásról szóló könyvet akartam kölcsönözni. Ezt nem adták ki, mondván, még nem vagyok 18 éves. Kicsit csalódott lettem, és nagyon furcsálltam, hogy az újságárusnál simán eladják nekem a 100xSzép, a Popcorn, a Bravo magazinok példányait jó pénzért, amikben meztelen képek és számomra már akkor is nevetséges szexuális „felvilágosító” rovatok kaptak helyet.

Főiskolásként a nyári szünetekben Bécsben dolgoztam egy büfében. Alapfokú német tudással vágtam neki egy újabb idegen országnak, ahova a szerelem vezérelt (ott élt az akkori barátom). Amikor jelentkeztem az újsághirdetésben talált konyhai kisegítő munkára, úgy gondoltam, hogy majd mosogatni, előkészíteni kell. Így is ment ez két napig, amíg megismertem a kis büfé konyháját. Akkor azt mondta a főnököm: "Mától te szolgálod ki a vendégeket". Földbe gyökerezett a lábam: „De hiszen azt sem értem, hogy mit kérnek”.  „Nem baj, megtanulod!” – hangzott főnököm kissé nyers stílusában. Odaálltam a pult mögé és vártam. Azon imádkoztam, hogy egyetlen vendég se jöjjön aznap ebbe a büfébe. De kisvártatva megjelent az első vendég. Kért valamit. Nem értettem. A főnököm ott állt mögöttem, de úgy, hogy a vendég ezt ne láthassa. Kétségbeesetten megfordultam, mert fogalmam sem volt, mi lenne a teendőm. Ekkor a főnököm elmondta, hogy mit kért a vendég és együtt elkezdtük elkészíteni. Még akkor is tartott a betanítás. A felszolgálás viszont megint az én feladatom volt. Napjában sokszor, végtelenül sokszor emlékeztetett: „Csak arra kérlek, mosolyogj közben!”. laughing Így tanultam meg pár hét alatt megérteni, hogy mit kérnek a vendégek és a kis konyha minden csínját-bínját. Egy napon azt mondta a főnököm: „Ma nem 11-kor zárunk, hanem hajnali kettőkor”. Országos bajnokság focidöntő volt a közeli stadionban. „Semmi gond”-, válaszoltam neki és felkészültem a hosszú műszakra. Én lepődtem meg a legjobban este kilenc körül, amikor elkezdtek szállingózni a felbőszült szurkolók, a huligánok, a már ittasan érkező vendégek. Félretolt a pulttól és azt mondta: „Ma este mosogathatsz kedvedre. Ma én állok a pult mögött, ez a sereg nem fiatal lányoknak való!" Éjszaka, amikor bezártunk, hazavitt autóval, mondván „Egy ilyen éjszaka ne utazz egyedül éjszakai járatokon!"

Pár évvel később kiköltöztem Bécsbe és egy nemzetközi vállalatnál kezdtem el dolgozni. Az általános iskolába kerülésem kiinduló – kedvezőnek gondolt - paramétereivel szemben, itt a személyes motiváción kívül szinte semmi sem volt adott. Erős középfokon beszéltem németül. Angolul kb. 20 tőmondatot tudtam. Azon a nyáron eltanácsoltak a nyelviskolából, ahova befizettem, mert tíz alkalomból kettőre sikerült bemennem. Nappal ipari termelő cégeknél készítettem mélyinterjúkat mérnökökkel egy készülő tanulmányhoz. Késő délután aludtam, ugyanis éjszakánként világmegváltó beszélgetésekben vettem részt, Budapest minden szabadtéri szórakozóhelyének szisztematikus fogyasztói élmény felmérésével egybekötve (végül a korai Zöld Pardon lett a törzshely). Számítógépet a főiskolán láttam néhány órában, valamilyen alapszintű DOS kezelést tanultam. Ahova csöppentem, ott már komplett vállalatirányítási rendszert, levelező programot használtak. Az osztrák kollégáimnak egy kelet-európai bevándorló és nő, a japán főnökeimnek európai és fiatal nő, a balkáni ügyfeleimnek „csak nő” voltam. De itt is kaptam egy olyan támogatót, aki nem főiskolán, tréningen tanulta az integrációt. Első nap leültetett a gépem elé. Tartott egy 4 órás tréninget a vállalatirányítási rendszerrel kapcsolatban. Délután azt mondta:”Itt ez a kupac dokumentum. Néhány hónapos lemaradásban vagyunk. Kezdd el feldolgozni, ha elakadsz, szólj!”. Megint belém hasított a már ismerős érzés: „Ez most komoly?”. Elkezdtem feldolgozni a papír hegyet. És minden harmadiknál elakadtam. A csoportvezetőm – bármilyen nyersnek is tűnt – az egyetlen kapaszkodót, amit odadobott, maximálisan komolyan gondolta. Valahányszor kérdeztem, mindig odajött, és türelmesen, részletesen elmagyarázta. 3 hét alatt feldolgoztam az aktakupacot. Közben felfedeztem és megtanultam a vállalatirányítási rendszer minden elemét és nagyjából átláttam a cég raktárlogisztikai folyamatait. Mivel úgy gondolták, hogy ez eltarthat akár két hónapig is, kapkodva kerestek nekem új feladatkört. A feladat kijelölése hasonlóan egyszerű volt: „Mától nem ennél az asztalnál ülsz, hanem odaát” – mondta a vezetőm egy hétfő reggel. Tudtam, hogy az a logisztikai ügyintézők helye, ahol a bécsi kikötő munkatársaival kell németül és a nemzetközi ügyfelekkel angolul kommunikálni – telefonon!  Amikor megcsörrent az első telefon, ugyanúgy éreztem magam, mint az első vendég érkezésekor a büfében: rettegtem, mert tudtam, hogy jó, ha nagyjából fogom érteni, mit is akar egyáltalán. És megint megismétlődött a korábbi helyzet. A csoportvezetőm hetekig kísért: eleinte minden telefonhívásnál, később egyre ritkábban ott ült mellettem és „fordított” nekem. Bécsi kikötő munkás németet németre, balkáni angolt németre, japán angolt magyar angolra. De sosem vette át tőlem a telefont, sosem végezte el helyettem a feladatot. Itt kicsit könnyebb dolog volt a "háttérben állnia", mint a büfés főnökömnek, mert a telefon másik végén a partner nem láthatta, hogy ott ül mellettem. Sok emlékezetes történetünk van ebből a korszakból, de kettő különösen kedves nekem.

A kikötői raktármunkások csoportvezetője kezdetben egyáltalán nem akarta, hogy én őt megértsem. Képes volt akár ötször is elmondani a mondanivalóját számomra érthetetlen németül, majd kis idő múlva panaszt tett a főnökeimnél, hogy alkalmatlan vagyok, távolítsanak el a feladatkörömből. A csoportvezetőm nem távolított el. Nem küldött német tanfolyamra sem. A kikötői munkásunkat sem küldte el kultúrák között kommunikáció tréningre. Odaült mellém, „fordított”, amíg szükséges volt, majd hagyott dolgozni. Innen jutottunk el oda, hogy pár hónap múlva a raktári dolgozók vezetője az egyik legerősebb szövetségesem lett, és ragaszkodott hozzá, hogy minden, a logisztikai folyamatokat érintő megbeszélésen jelen legyek. Akkor már nem az volt a célja, hogy én ne értsem a németet, amit beszél, hanem abban kért segítséget, hogy én „tolmácsoljam” a folyamatjavítási igényeket, a raktár szempontjait a saját cégünk japán vezetősége és a balkáni ügyfelek felé, azaz tegyek azért, hogy az általuk kért változások valóban megvalósuljanak.  

A kezdeti időkben még az ebédszünet sem lehetett számomra a lazulás időablaka. Egy nagy asztalnál ebédeltünk, a kollégák egymás szavába vágva sztoriztak, nagyokat nevettek – én pedig nagyjából értettem, hogy miről folyik a társalgás, de a poénokról általában lemaradtam. Megtanultam velük nevetni, amikor nevetnek, bár őszintén szólva, gyakran fogalmam sem volt, hogy mi a poén.  Rövidesen „lebuktam”. Nagyot nevettem, majd egyik srác rákérdezett valamire. Nem tudtam válaszolni. Elég kínos volt a szituáció. Akkor is a csoportvezetőm sietett a segítségemre. Ott , akkor nem mondott semmit. Nem okította ki a társait, hogyan kellene engem a csapatba „integrálni”. Nekem sem mondott semmit. Másnaptól észrevettem, hogy az ebédlőasztalnál is „tiszta” németet használ, rendszeresen aktívan bevon a társalgásba kérdésekkel, és amikor valamilyen „bécsi német” poén hangzott el, akkor azt ő kifigurázva „tolmácsolta” nekem. Kisvártatva átragadt ez a kollégákra is, és sokszor az volt a helyzet komikuma, hogy saját vicceiket hogyan "fordítsák le" nekem … ugyanúgy megvolt a nevetés porció (sőt, megtanultak saját magukon nevetni), de közben én gyorsan megtanultam bécsi németül, már nem csak ügyintézni, hanem viccelődni is - ami nagy hasznomra vált a raktári látogatásaim során. Rengeteget fejlődtem ennél a cégnél; talán eddig életem legtöményebb 3 éve volt tanulási szempontból: nyelvileg, szakmailag, emberileg. 

Mai munkám során is gyakran eszembe jutnak ezek az ösztönös mentoraim és végtelen hálát, szeretetet érzek irántuk. Azóta az agykutatás eredményeit tanulmányozva azt is tudom, hogy mi történt velem tini koromban. A modern agykutatás azt mondja, hogy minden emberi lény legmélyebb igénye a környezetéhez való kapcsolódás, az oda tartozás érzése. Amikor egy csoportból, ahova tartozni szeretnénk, elutasítást kapunk, ugyanazok az agyi területek aktiválódnak, mint amikor fizikai bántalmazásban részesülünk.

Egyértelműnek hangzik, ugye Te is bólogatsz, kedves Olvasó? Legyünk óvatosak, van benne egy csavar: amikor valaki integrálni akar - márpedig tele vagyunk jó szándékú „segítőkkel” az élet minden területén- , akkor azt üzeni, hogy „Még nem vagy elég jó, hogy közénk / oda tartozz”. „Idővel, majd ha megtanulod ezt meg azt, megváltoztatod a viselkedésed, felveszed a mi normáinkat, megszerzed ezt vagy azt a képesítést, akkor – talán – közénk tartozhatsz.” ”Majd, egy távoli jövőben, bizonytalan és sokszor kis se mondott elvárásainknak való megfelelés után. Talán."

Míg, ha az egyént a közösség úgy kezeli, mint aki eleve közéjük tartozik, akkor nem szükséges integrálni, felzárkóztatni stb. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell sokat tanulnia, változnia, fejlődnie. De kell. Csak a fogadó közeg legbelső hozzáállása gyökeresen más. Az egyikben a közösség, vagy legalább egy iránymutató tagja azt üzeni: "Már most közénk tartozol. Honnan jöttél? Mit hoztál magaddal? Mi szeretnél elérni? Hogyan tudunk ebben támogatni?" A közösség pedig őszintén azt kutatja, hogy "Mit tudunk így együtt létrehozni?" 

Addig az előbbi helyzetben – és mindig végtelenül jámbor(nak tűnő) jó szándék mögött -  az az üzenet bújik meg, hogy: „Mi itt jók vagyunk.” „Te még nem vagy elég (jó).” „Tanulnod kell. Változnod. Fejlődnöd.” „Hogy legalább olyan (jó) legyél, mint mi.” És:  „Én majd segítek neked ebben. Hogy olyanná válj, mint mi.” „A többieket pedig megtanítjuk, hogyan kezeljék a másságodat. Addig, amíg olyan nem leszel, mint mi itt.” A közösség pedig - akár kimondatlanul is - azt kutatja: "Hogyan válhatsz a leggyorsabban és legbiztosabban olyanná, mint mi?".

Gondolunk-e erre, amikor bevándorlókat akarunk integrálni? Amikor hátrányos helyzetűeket akarunk társadalmunkhoz felzárkóztatni? Amikor tanulási / magatartási zavarral megbélyegzett gyermekeket akarunk támogatni a közösségbe való beilleszkedésben? És gondolunk-e erre, amikor saját – „normális” gyermekeinket akarjuk „az életre felkészíteni”?

Sok vita folyik manapság a formáról. A forma (mindennapi cselekvések, módszerek, intézmények) gyökere azonban egy belső hozzáállás. Gyakran tapasztalom jelenlegi munkásságaim során, hogy nem ásunk le a belső hozzáállásig. A forma (mindennapi cselekvések, módszerek, intézmények)  szintjén kezdjük a vizsgálódást,  innen fejlesztünk valamilyen közös nevező(nek tűnő) mentén új(nak tűnő) formákat. Módszereket, mozgalmakat, közösségeket. Minden jó szándék, igyekezet és tengernyi befektetett energia és pénz ellenére, ezek ingoványos építkezések, előre kódolt összeomlási forgatókönyvvel. Helyette megvizsgálni és letisztítani a gyökereket, a legmélyebb hozzáállást, a legmélyebb szándékot - manapság régimódian lassúnak, irritálóan ön-kritikusnak, reménytelenül idealistának tűnik. Pedig - ha igazi változást akarunk - végül nem marad más választásunk.

 

Írta: rémán izabella

Budapest, 2016. május 15. Pünkösd hétfőjén