Kedves Iskolaalapítók!

Ti, akik felismertétek, hogy az állami iskolarendszer olyan mértékben önmaga tehetetlenségének áldozata, hogy utcai tüntetésekre, sztrájkra, érdekegyeztetésnek álcázott ülésekre már nincs idő, hiszen a gyermekeitek, tanítványaitok életidejével játszanátok! Ti, akik az elmúlt években időt, energiát és pénzt nem kímélve önálló kezdeményezésekbe fogtatok! Hazai és nemzetközi irodalmat, módszereket tanulmányoztatok és próbáltatok, egymást kérdezitek a szülőknek és erre kész tanároknak szánt foglalkozásokon.  Áldozatos munkával tereket hoztok létre, lelkesen elindultok, és rövid idő múlva csalódottakká váltok: a gyermekek nem akarnak oda járni, a pedagógusokkal konfliktusok alakulnak ki, a szülők egymás ellen fordulnak. Bármilyen színes és kreatív teret alkottatok, a problémák mindig visszatérnek.

A formát megváltoztattátok, a legbelső hozzáállásotok azonban a régi maradt: nem meritek elhinni, hogy minden emberi lény okkal és céllal, azaz küldetéssel és ehhez szükséges adottságokkal érkezik közénk. Nem meritek elhinni, hogy minden lény képes küldetését önállóan (nem egyedül!) felfedezni, adottságait képességekké fejleszteni, és elemi vágya, hogy megtalálja a saját hozzájárulásának formáit a világ fejlődéséhez.

Elfelejtettetek valakit megkérdezni: a gyermeket. Miért féltek megkérdezni a gyermeket, hogy milyen iskolát akar? Talán azért, mert nem mertek szembenézni a válasszal: nem akarunk semmilyen iskolát! A kisgyermekek (0-12) azt válaszolnák, hogy naphosszat játszani szeretnének, felfedezni a világ működését, és benne önmagukat. Nem képességfejlesztő, animált, mesterkélt játékokat, mesterséges szülői, élménypedagógiai víziók alapján megálmodott helyeken. Szabadon akarnak játszani, biztonságos környezetben, az általuk választott társakkal. A nagyobbak (12+) azt válaszolnák, hogy szeretnének minden nap eleget aludni, és mindennél jobban szeretnék, ha komolyan vennénk őket: ha mi „felnőttek” nem azt üzennénk  minden nap feléjük, hogy „még nem vagytok készen”, hogy közénk tartozzatok. Ha nem mesterkélt környezetben, találgatások és prekoncepciók alapján kellene mindenféle alapozó gyakorlatokat végezniük, hogy legalább olyan jóvá váljanak, mint a sikeres „felnőttek”, vagy jobbá, mint az önmagukat nem elég sikeresnek tartók. Ha iskola helyett műhelyekbe járhatnának, ahol érdeklődésük tárgyában, valós együttműködések keretében mindent elsajátíthatnának. Ha mi „felnőttek” elhinnénk (ez már nem találgatás, hanem tudományosan bizonyított), hogy organikus érdeklődéssel felvértezve, valós környezetben a tanítvány önmagát minden nap kihívás elé állító tempóban képes ismeretanyagot elsajátítani, a szenvedélye tárgyához tartozó minden járulékos tudásanyagot begyűjteni, rövid idő alatt akár idegen nyelvet is megtanulni, és nem utolsó sorban az adott szakmai miliőhöz való tartozás égető vágyában „szocializálódni”, az adott csoport normáit felvenni, hatékony együttműködéseket kialakítani.   

Kedves Iskolaalapítok! Nem iskolákra, hanem műhelyekre van szükségünk! Ti, akik a tudományos, művészeti és gazdasági élet elismert személyiségei vagytok! Térjetek vissza a saját területetekre, és ott tegyétek lehetővé, hogy a „felnőttek” világa megnyissa kapuit a fiatalok előtt: legyen tér, idő, tudás és eszköz mindazoknak, akik tőletek / veletek akarnak tanulni, élni, alkotni. Itt várnak rátok – ők bíznak bennetek! Ti bíztok bennük?

Rémán Izabella

Gyermekkor Ökológiája Magyarország

 

 

Budapest, 2016. április 27.