Egy olyan világról álmodom, ahol egyre többen elhiszik, hogy minden embernek van hivatása, az ehhez szükséges adottságokkal születik, a szakmák közötti teljesen mesterséges hierarchia helyét átveszi a tevékeny hozzájárulást megillető tisztelet és megbecsülés. Egy olyan világról, ahol a szakmákat nem elméletben tanítják, hanem újra nagy tiszteletnek örvendhetnek a „mesterek”, akik felhalmozott tudásuk legjavát át akarják és át is tudják adni azoknak, akik az adott területre éreznek hívást. Átadják saját tapasztalataikat és őszinte kíváncsisággal várják, hogy az új generáció milyen új tudást hozott magával, amivel az a bizonyos szakma is szervesen fejlődhet tovább, vagy új mesterségek születhetnek.

 

Van egy buszsofőr azon a vonalon, ahol naponta utazom Budapesten: minden megállóban elköszön a leszállóktól és köszönti a felszálló utasokat. Ha mondanivalója van, akkor nem az előre felvett szövegeket kapcsolja be (amire lehetőség van a legújabb buszokon ismétlődő helyzetekre), hanem élő hangon és mindig kedvesen szól a hangosba. Már jó ideje ezen a vonalon dolgozik, és nem volt még olyan morcos napja, hogy ettől a szokásától eltekintett volna.  Érezhetően büszke a munkájára és tudja, hogy fontos feladatot végez. Hosszú évek próbálgatásai után találtam egy masszőrt, aki aranyáron dolgozik, de hónapokra előre kell nála időpontokat foglalni, mert annyi vendége van. Egyszer elmesélte, hogy nagyszülei, akik a szülők tragikus halála után nevelték őt, nem támogatták, hogy ezt a szakmát tanulja – nem iskolában, hanem egy erdélyi helyi mágus öregasszony hívására, aki saját műhelyében adta át tudását az akkoriban tizenéves lánynak -, mondván: „ebből nem lehet megélni”. Ő egy nagyon rövid kitérő után engedett a belső hangnak, korai évei óta masszőrként dolgozik, és úgy ismeri az emberi testet, mint kevesen mások. Szereti a munkáját, és igen jól él belőle. Egy vidéki városban működik egy gyógytornász, akihez szintén csak hosszas várakozás után lehet bekerülni, mert annyian keresik: sportolók, magánemberek, gyerekek és felnőttek, akik belegörnyedtek már a nem megfelelő életükbe – nekik enyhíti kínjaikat óráin, ahol 8-10 emberrel egyénre szabott program alapján foglalkozik mindenkivel. Van egy úszóedző, aki két évtizede gyermekúszás foglalkozásokat tart. Még csak negyven éves, de már vannak olyan zsenge újoncok, akik a korai tanítványok csemetéi, és őt ez mélyen meghatja.  Tavaly személyesen is megismertem Arno Sternt, aki 70 éve működteti Párizsban a Festőhelyet. Egész életét szeretett hivatásának szentelte, az életében minden eköré szerveződött; nem adta fel, amikor családfenntartó apaként évekig mindennapos anyagi gondokkal kellett szembenéznie. De akkor sem csábult el, amikor „felkapott szakértő” lett, állami intézmények, divatos művészeti műhelyek hívták „jó pénzért” dolgozni, és a média ott dörömbölt a Festőhely üvegajtaján. Nem adta (f)el magát és hivatását, mert tudta, hogy ha enged a csábításnak, az irányítást belső hangjától megvonva a külső elvárásoknak adná át.

Az elmúlt években elkezdtem keresni azokat az embereket, akik nem divatszakmákban próbálnak érvényesülni.  Elkezdtem velük beszélgetni és mindig mély tiszteletet érzek elhivatottságuk és kitartásuk iránt. Tisztelem őket, mert hallgattak a belső hívásra, de süketek maradtak a külvilág egyre furmányosabb szirén hangjaira, így megtalálták pont azt a „közönséget”, amely pont az ő tudásukra és munkájuk gyümölcsére éhes, pont a megfelelő méretben és ütemben.

Pályafutásom során nagy lelkesedéssel vágtam bele 9 évvel ezelőtt saját HR tanácsadó cégem működtetésébe. Előtte néhány évig mellékesen végeztem hasonló tevékenységet más cégeknél. Így az évek során több mint 5000 emberrel töltöttem együtt 1-20 órát, hallgatva élettörténeteiket, főleg a pályaválasztás és karrier témában; életük fordulópontjain jövőbeli motivációikat kutatva, segítve őket álmaik (vagy rémálmaik) munkahelyének megtalálásában. Egyre növekvő szakadékot fedeztem fel az álmok és a valóság között, amit azonban együtt teremtünk döntéseinkkel, hozzáállásunkkal, egymáshoz való viszonyulásainkkal.

Folyamatosan változom és változik ezzel az a mikrokörnyezet is, amire hatással vagyok. Megváltozott a kommunikációm formája és tartalma a sajtóban, az üzleti partnereimmel folytatott beszélgetéseim során (már nem járok „tárgyalásokra”), megváltozott az interjúnak csúfolt bemutatkozó beszélgetések koreográfiája, a tréningeim anyaga. A kísérletezés folyamatában vagyok. A visszajelzések nem maradéktalanul lelkesítőek, de a tendencia egyértelmű. Más mintákat kínálok a találkozásaim során. Megtapasztalom, hogy kevesek, mint szomjas föld a nyári esőt, úgy szippantják be az együttműködés új lehetőségeit és azonnal kivirágoznak. Színes-illatos, emberi lesz egy bemutatkozás, felpezsdítő egy megbeszélés, lelkesítő egy újonnan létrejött együttműködés, amelyben a feleket én hozhatom össze egymással. Sokan viszont mereven reagálnak, tartózkodóak maradnak, értetlenül viselkednek, és minduntalan visszarángatóznak a megszokott formulákba, amelyek nekik sem esnek jól, de a kiszámítható kényelmetlen rövidtávon mindig kifizetődőbb az ismeretlen újnál, amely ráadásul nagy kockázattal is jár: egymás legmélyére nézni és onnan együtt működni bármilyen külső projektnek álcázott helyzet kapcsán. Vagy épp ellenkezőleg: félreértik a helyzeteket és goromba módon túlmennek azokon a finom vonalakon, amelyek tiszteletben tartása továbbra is közös sikerünk nyitja lenne. Igaz ez magánszemélyekre és üzleti együttműködésekre egyaránt. Ebben a folyamatban azt tanulom, hogy a változás rendkívül lassú és sokszor sokféleképpen meg is sebesítjük egymást, de az eredmény, egy újra emberi világ képe motivál.

Alapüzenetem minden együttműködésemben: hiszem, hogy a mindenkori világ egy magasabb tervezés eredménye, amely intelligencia számításait és terveit jelenlegi, mégoly fejlettként ünnepelt elménkkel teljességében felfogni nem vagyunk képesek. Mindenkor olyan képességekkel és adottságokkal rendelkező lények születnek, akik a mindenkori Egész-hez illeszkednek megfelelő arányban és eloszlásban. Illeszkednének, ha hagynánk kibontakozni ezt a képet. Ehelyett szülői ambíciók, nemzeti alaptantervek, felvételi ponthatárok, globális fizetési felmérések mentén piszkálunk bele az Élet nagy rendszerébe.

Egy olyan világról álmodom, ahol egyre többen elhiszik, hogy minden embernek van hivatása, az ehhez szükséges adottságokkal születik, a szakmák közötti teljesen mesterséges hierarchia helyét átveszi a tevékeny hozzájárulást megillető tisztelet és megbecsülés. Ahol nem szégyen, hanem nagyon is menő buszsofőrnek, masszőrnek, gyógytornásznak, babaúszás edzőnek, kukásnak, postásnak, péknek, ételkészítőnek, növénytermesztőnek, ruhafestőnek, cipésznek, asztalosnak, kőművesnek, szobafestőnek, tánctanárnak lenni. (A sort hosszasan folytathatnám ismert és még ismeretlen foglalkozásokkal. Csak azok a foglalkozások nem kerülhetnek ebbe a sorba, amelyek egyáltalán nem szakmák, hanem a jelenlegi mesterséges rend egyre csikorgóbb kontrollpontjaira odaállított „ellenőrök”). Egy olyan világról, ahol a szakmákat nem elméletben tanítják, hanem újra nagy tiszteletnek örvendhetnek a „mesterek”, akik felhalmozott tudásuk legjavát át akarják és át is tudják adni azoknak, akik az adott területre éreznek hívást. Átadják saját tapasztalataikat és őszinte kíváncsisággal várják, hogy az új generáció milyen új tudást hozott magával, amivel az a bizonyos szakma is szervesen fejlődhet tovább, vagy új mesterségek születhetnek.

Itt vagyok most. Ebben vagyok jó: hallgatni – meghallgatni; embereket egymással, egymásért összehozni. Hamarosan indul egy olyan Műhely, ahol azokkal dolgozom együtt, akik hasonló világban szeretnének élni és konkrét ötleteik, gyakorlati tevékenységeik vannak ennek megerősítésére a mindennapjainkban: élő hivatás gyermekeknek és felnőtteknek, hiteles mesteremberek felkutatása, szerves, többgenerációs, elköteleződő együttműködések életre keltése. Ha úgy érzed, van mit hozzátenned egy ilyen munkához és a lelkesedés muníciód nem 1-2 beszélgetős alkalomra, vagy néhány elméleti tréning megtartására elegendő, várom jelentkezésed egy közös gondolkodásra és együtt munkálkodásra.

Budapest, 2016. március 21.

rémán izabella