"Most megértjük, hogy rólunk szól a mese, az elsüllyedő és mégis megmenekülő világ látomása. A mi életünkről, amelyben az apák nem ismerik fel fiaikat, és puskát emelnek rájuk, az otthonainkról, amelyekben csak görnyedt háttal, megalkudva élhetünk, és a szabadságról, amelyért ott kell hagyni Anyánkat és a házi tűzhelyet, s cserébe nincs emberi boldogság, csak az, hogy levethetjük szűk ruháinkat, hogy viselhetjük lelki díszeinket, hogy tiszta forrás fölé hajolhatunk". (Kroó György)

 

Bartók Béla Cantata Profana művének felvezető balladája 9 ifjúról szól, akik elindultak szarvasra vadászni, de végül maguk is csodaszarvasokká váltak.

„Az erdőket járta
És vadra vadászott
Kilenc szép szál fiú.
A vadra vadásztak,
Annyit barangoltak
És addig vadásztak,
Addig-addig, mígnem
Szép hídra találtak,
Csodaszarvasnyomra.
Addig nyomozgattak,
Utat tévesztettek,
Erdő sűrűjében
Szarvasokká lettek:
Karcsú szarvasokká váltak
Erdő sűrűjében. „

A kilenc szarvassá változott fiú szülei sokáig várták őket haza – reménytelenül. Egy napon az apa elindult megkeresni a fiait. Meg is találta őket, és miután a szavarsfiúk felfedték kilétüket, az Édesapa így hívogatta őket haza:

„Édes szeretteim,
Kedves gyermekeim,
Gyertek, gyertek haza,
Gyertek vélem haza,
Jó anyátok vár már!
Jöjjetek ti vélem
A jó anyátokhoz,
A ti jó anyátok
Várva vár magához. „

A szarvasfiúk nem akarnak, de már nem is tudnak hazamenni:

„Kedves édes apánk,
Te csak eredj haza
A mi jó édes anyánkhoz!
De mi nem megyünk!
De mi nem megyünk:
Mert a mi szarvunk
Ajtón be nem térhet
…”

A korai értelmezések szerint Bartók a világi kantátában a lázadó ifjúság harcát meséli el az atyai felmenőkkel, amely harc emberemlékezet óta generációról generációra lejátszódik. Szükségszerű – legalábbis annak tartják ősidők óta -, de mindig fájdalmas és szomorú is egyben, mind a gyermeknek, mind a szülőnek.

Tóth Aladár így írt a Pesti Napló 1936. november 10-i számában: „A „Farkasok dala” ez a titáni muzsika a szolgalelkűség korában. De ugyanakkor sajgóan fájdalmas, forró emberiességével lelkünk legmélyére markoló üzenet, melyet egy költőóriás küld nekünk, egy királysaslelkű ember, aki köznapi életünkből kiszakadt az örök szabadság … magányára. Hogyan került korunkba ez a megdöbbentő korszerűtlenség?”

Mire emlékeztet minket 80 évvel később, 2016-ban ez a ballada? Tudom, hogy sokan vagyunk, akiknek nem csak a családból kell(ett) kiszakadni véglegesen, hanem életünk társának hitt kapcsolatból, sokszor korábban működőnek vélt közösségből, munkából, akár saját vállalkozásokból.  Vissza-visszahívogatnak megszokott, otthonosnak tűnő komfortzónáinkba: az „aggódó” vagy sértődött családtagok, a szomorú szemű társak, a fogyasztói társadalom szűnni nem akaró szirénhangjai. Amikor túl nagyra nőnek a szarvak, már nem férnek be bizonyos ajtókon. És mégis, mindannyian megpróbálunk még néha-néha, fejet hajtva, ajtófélfát lekoppintva bemenni egy-egy ajtón … mert fáj az elszakadás; vagy, mert hideg az erdő, kínzó a magasztos szabadság … hétköznapi magánya.  Szarvastestvérek néha felbukkannak, de örökké nem maradhatnak. Becsüljük meg ezeket a ritka találkozásokat. Amúgy pedig tanuljunk meg a lombos erdőben jól élni, puha avaron lépkedni, hűvös forrásból inni, lelki díszeinket egyenes háttal viselni.