Miért nem kell a gyermekből "embert faragni"? Azért, mert ő már ember!

Láttam 3 generációt, valóban egymást tápláló, mélyen gyökerező kölcsönös tiszteletben és szolgálatban élni és alkotni. Ahol a Nagyapa szolgálja legmélyebb tisztelettel az unokát, a Fiú tanítja az Apát,  ahol az Apa jelenlétével adja a szabadság ajándékát. Valóban élő egység, amelyben szolgálat és szabadság elválaszthatatlanul, szervesen, egymást szüntelenül tápláló módon kapcsolódnak egymásba.

Ez a beszámoló virágként nyílik számomra is.  Formaiságában eltérő az eddigi tartalmaktól: a cikkek a mai szokásokhoz képest terjedelmesnek minősülhetnek, nem tartalmaznak színes képeket, grafikákat, linkeket. Ez nem a sietős, felületes szerkesztés következménye, hanem egy tudatos döntés eredménye. Olvassátok szeretettel!

 

3. rész: A generációs gyűjtőhelyek (iskola, munkahely, öregotthon) felszámolása - generációk organikus együttélése

Miért nem kell a gyermekből „embert faragni”? Röviden: azért, mert a gyermek már ember!

Ha ezt halljuk, akkor valószínűleg sokan egyetértően bólogatunk. Vajon hogy néz ki mégis a mindennapos gyakorlatunk, hozzáállásunk a különböző élethelyzetekben? Hányszor javítjuk ki saját vagy mások gyermekeit: hogyan kell szopni, mászni, kakilni-pisilni, ülni, játszani,  járni, beszélni, majd egészen hirtelen  viselkedni is: nézni, köszönni, nevetni, nem-sírni, ha kell, akár jókedvet hazudni;  mosakodni, enni, aludni, felkelni, öltözni, vetkőzni, fürdeni, rajzolni, táncolni, énekelni, írni, olvasni, tanulni, dolgozni … majd nemsokára saját gyermeket nevelni …és  a kör bezárult… Új kör indul, nagy lendülettel, a végén mégis a megszokott eredménnyel, s keserűséggel.

Tele vagyunk szakirodalommal, tréningekkel, tippekkel-trükkökkel: hogyan neveljünk gyermekünkből könnyedén, minél egyszerűbben kívánt formátumú embert?! Mennyivel egyszerűbb, és számukra-számunkra is örömtelibb lenne a gyermekeket „komolyan venni”: emberként tekinteni rájuk. Ez két dolgot jelent. Egyrészt hiteles és következetes életvitellel percről-percre „megmutatni”, előttük élni minden olyan alapvető dolgot, amely a világban való tájékozódásukat és érvényesülésüket megkönnyíti : közös életterünk kereteit, a társas érintkezés alapszabályait, a közlekedési szabályokat, használati tárgyaink működését,  a pontos, célirányos információszerzés és kitartó gyakorlás hiteles módjait stb. Másrészt minden más ügyben, tanulásukban nem rájuk erőltetni a saját szokásainkat és már felhalmozott tudásunkat, hanem csak tanúként, szükség szerint segítőként részt venni a saját, hozott tudásuknak a kibontakoztatásában, egymással és a már meglévővel való összekapcsolódásukban.

Az Arno Stern által működtetett Festőhelyen megélhetjük ezt intenzív formában, „kicsiben”. A Festőhelyen nincsenek korosztály szerinti csoportok. Kifejezetten fontos a teljesen vegyes korú csoportok összeállítása a spontán jelentkezések alapján. A nagyon fiatal résztvevők kivételével egyáltalán nincsenek gyermek-, diák-, ifjúsági vagy idős kedvezmények. Ez nem anyagi vagy árképzési kérdés, hanem alapvető hozzáállás és annak következetes végigvezetése minden folyamaton. Ahogy már korábban említettem, nincs semmilyen értékelés sem. Arno Stern élet- és működési filozófiájával élesen ellenkezik minden olyan módszer, de akár csak elvárás is, amely megállapítja, hogy egy adott ábrázolás megfelel-e az adott résztvevő életkorának. A résztvevők a hely szabályait egymástól, puszta megfigyelés alapján tanulják meg; minden másban a saját belső igényeik szerint bontakoznak ki. Arno Stern pedig szolgálatot teljesít: immáron 70 éve működteti ezt a védett teret, figyeli a résztvevők minden rezdülését, igényét és kérésre, de gyakran verbális kérés nélkül is teljesíti azokat, hogy a személyes kibontakozás folyamata minél zavartalanabb legyen. A Festőhely valóban egy védett, az Életnek egy térben és időben körülhatárolt kicsiny metszete. De akit itt mélységesen átélte ezt az érzést, akár a szolgálat, akár a mindenkor maximálisan támogatott, de soha sem méricskélt egyéni kibontakozás szintjén, az olyan hozzáállást vihet magával, amely felnőttként megváltoztathatja az életét, vagy megújuló burokként védelmezi a felcseperedő gyermeket minden negatív befolyással szemben. 

Hallom a kattogást: A Festőhely „csak egy játék”. Az élet azonban nem játék!  Ott nem lehet mindezt megengedni! Ha így tettünk volna, még mindig a barlangban ücsörögnénk! A gyermeknek meg kell tanulni alkalmazkodni, keményen dolgozni a céljaiért! Hova is jutna így az emberiség?

Nem tudjuk. Soha nem próbáltuk. Legalábbis emberemlékezet óta biztosan nem. 

Amit most ismerünk: az ember szinte fogantatása pillanatától megfelelési kényszerben van: Hány milliméter? Hány centivel, hány kilóval született? Hány grammot eszik? Mennyit hízott hány nap alatt? Átalussza már az éjszakát? Mászik már? Mikor kezd járni? És beszélni? Szobatiszta már? Még szopja az ujját? Milyen foglalkozásokra jár? Hány nyelvet tanul az oviban? Hány szótagot olvas percenként első osztály Karácsonyig? Hány dobogós, hány sportágban? Melyik gimnázium? Mennyire emelt érettségi? Hány pont? Melyik egyetem? Melyik másik egyetem? És a harmadik? Hány év tapasztalat? Mennyi fizetés? Milyen autó? Hány négyzetméter? Hány gyermek (na és hány szülő?)? És az unokák: hányan, mekkorák, melyik óvoda, milyen iskola… ?

Miért? …lázad a gyermek? … jár távoli utakon az unoka? … kerül végül mellőzöttségbe (akár otthonba) az idős, ki akár évtizedekig is pályaszélen sínylődhet? Csak idő kérdése, hogy az Élet vastörvényei alapján mikor kapjuk vissza a jó szándékba bújtatott erőszakot, ironikus tudálékosságot, a teljesíthetetlen elvárásokat, végül pedig a teljes elfordulásból sarjadó mellőzöttséget, amelynek csíráit magunk vetettük, és amelynek cseperedő palántáit magunk tápláltuk fáradhatatlan meggondolatlansággal.

Láttam 3 generációt, valóban egymást tápláló, mélyen gyökerező, kölcsönös tiszteletben és szolgálatban élni és alkotni. Ahol a Nagyapa szolgálja legmélyebb tisztelettel az unokát, a Fiú tanítja az Apát,  ahol az Apa jelenlétével adja a szabadság ajándékát. Valóban élő egység, amelyben szolgálat és szabadság elválaszthatatlanul, szervesen, egymást szüntelenül tápláló módon kapcsolódnak egymásba.

Azt mondták, létezik egy olyan világ, ahol a felnövő generációkon már ne teszünk erőszakot! Hagyjuk játszani, hagyjuk tanulni őket … velük, tőlük tanulunk … komolyan vesszük őket, egymást: együtt élünk, együtt alkotunk, együtt fejlődünk; mindenkinek saját helye és feladata van… Azt mondták, aki mást mond, az fél vagy hazudik. Azt mondták, ez a világ itt van. És én elhittem, mert láttam működni!

 

A beszámló 1. része itt olvasható:  Az Élet folyamatainak megfigyelése - módszerek helyett saját tapasztalatok megosztása -  a hallgatás koncentrikus körei

A beszámló 2. része itt olvasható: Az egyén korlátlan szabadsága közössége értelmes szabályainak és kötődést segítő rituáléinak támaszt nyújtó keretrendszerében gyökerezik

Folytatás: hamarosan 

és

JÁTÉKRA HÍVLAKamennyiben tetszett a cikk tartalma és azt megosztanád másokkal - kérlek, gondolkodj el, hogy kinek küldöd tovább, milyen céllal és milyen üzenettel. Kérlek, ezeket a szempontokat oszd meg vele is. Ha olyan gondolataid, élményeid keletkeztek, amelyeket úgy érzed, hogy az előbbi szempontok mellett is megosztanál a közösségünkkel, írd meg nekünk. Teremtsünk együtt új "megosztási" kultúrát! :)

 

Lejegyezte: rémán izabella                      

Párizs, 2015 szeptember