Az egyén korlátlan szabadsága közössége értelmes szabályainak és kötődést segítő rituáléinak támaszt nyújtó keretrendszerében gyökerezik

A gyermek alapvető és legelső igénye a saját családjához való szerves kapcsolódás, az odatartozás, a feltételek nélküli és jelen idejű elfogadottság érzése. Ebből bontakozik ki hamarosan a szűkebb – ideális esetben természetes képességeihez és érdeklődéseihez igazodó - közösségekhez, majd a legtágabb értelemben vett emberi társadalomhoz való tartozás vágya. Ha mindez nem művi úton, hanem organikusan zajlik, akkor az egyén a maga egyedi képességei és adottságai szerinti aktív, egyedülálló, de mások által érzékelt és értékelt módon tud hozzájárulni az adott szűkebb vagy tágabb közösség fejlődéséhez.

Ez a beszámoló virágként nyílik számomra is.  Formaiságában eltérő az eddigi tartalmaktól: a cikkek a mai szokásokhoz képest terjedelmesnek minősülhetnek, nem tartalmaznak színes képeket, grafikákat, linkeket. Ez nem a sietős, felületes szerkesztés következménye, hanem egy tudatos döntés eredménye. Olvassátok szeretettel!

 

2. rész: Az egyén korlátlan szabadsága közössége értelmes szabályainak és kötődést segítő rituáléinak támaszt nyújtó keretrendszerében gyökerezik

A Festőhelyen való működés minden résztvevő számára (2 – 100+ éves korig) szigorú szabályok szerint történik: meghatározott módja van a fehér lapok elhelyezésének a falon, az ecsetek felemelésének és visszahelyezésének; meghatározott sorrendje van a színpaletta színeinek; tilos a színeket a színpalettán összekeverni; lehet ecsettel vagy ujjal festeni, de nem lehet tenyérrel vagy bármilyen más eszközzel; tilos a folyamat közben vagy a foglalkozás után a készülő képről beszélni; tilos a belső megéléseket a foglalkozáson vagy azon kívül bárkivel megosztani – hogy csak néhányat említsek a Festőhely és házigazdájának szabályai közül. 

Amikor ezeket a felsorolásokat az előadás részeként hallgattuk, akkor bennem ébredezett némi kétely ezzel az apró részletekre kiterjedő, szinte rigorózus szabályrendszerrel kapcsolatban. Több - főleg pedagógus tapasztalattal bíró - résztvevő érdeklődött, hogy mégis hogyan lehet ezeket a szabályokat betartatni, különösen az egészen fiatalokkal? Arno Stern többször megerősített bennünket abban, hogy a szabályoknak értelme van, és ezek adják a végtelen játék keretrendszerét –  de nem korlátait. Amikor ezt az emberek – kicsik és nagyok - megérzik és megértik, akkor magabiztosakká válnak a játékban, teljes biztonságban érzik magukat – és pontosan ez által tudnak korlátlanul kibontakozni. Az értelmes, azaz a tagok számára mindenkor értelmezhető és követhető szabályok elfogadhatóak, sőt kívánatosak: ezek biztosítják a folyamatok dinamikáját, a helynek és a csoportnak a résztvevők felé nyújtott biztonságát, kiszámíthatóságát, az egyénnek az alkotás folyamatában megélt végtelen kibontakozása mellett a többiekkel egy helyen való együtt létezés és együtt működés formalitásait. Mert egyik nagyon fontos üzenete a Festőhelynek: az egyén kibontakozása a végtelenben egy közösségi tér keretein belül zajlik. Ahol a szabadságot nem a szabadosság, a korlátok nélküli „tombolás”, a közösségi tényezőt pedig nem a „fecsegés”, legbelsőbb, „szent” élményeinknek a kontrollálatlan, magamutogató megosztása, vagy az egymással való versengés öröme és annak kétes eredményei jelentik. A Festőhelyen az egy térben, meghatározott szabályok szerinti együtt létezés, együtt működés, együtt mozgás finom dinamikáit tanulhatjuk. Ezek már rituálék, amelyek meghatározzák a helyet, és meghatározzák a közös tevékenységet.

Ugyanilyen fontos (lenne), hogy mindenekelőtt otthonainknak és családjainknak, de közösségi működéseinknek (baráti közösségek, munkahely, iskola, intézmények, foglalkozások stb.) legyenek értelmes, azaz értelmezhető és követhető szabályai és rituáléi, amelyeknek a betartása a résztvevők belülről fakadó igénye. A szabályok betartásának megkövetelése ilyen minőségben értelmét veszti. A kétkedők részére a foglalkozásainkba csak a festés idejére becsatlakozó legkisebbek nyújtották a leghitelesebb választ. Arno Stern elmondta, hogy a szabályok szigorúak, kb. 50 éve változatlanok, de sehova nincsenek kifüggesztve, illetve az újonnan érkezőknek nem tartanak erről külön felvilágosítást. A gyermekek belépnek a térbe, megérzik annak struktúráit, és amennyiben azok számukra hívogatóak, akkor mintegy szeretnének az ott résztvevők csoportjához tartozni. Megfigyelik az ott zajló rituálékat és gördülékenyen, minden magyarázat, vagy nehézség nélkül felveszik azokat. Ha valaki éppen nem tökéletesen végzett valamit, akkor a Festőhelyen szolgálatot teljesítő személy (Arno Stern) szeretettel – nem ledorongoló, fenyítő stílusban – felhívja erre a figyelmét és csendben megmutatja Festőhelyen bevett szokást. A legfiatalabbaknak ritkán kellett itt bármit kétszer megmutatni. Minél fiatalabb a résztvevő, annál gördülékenyebb és magától értetődőbb ez a folyamat és nem igényel különösebb módszert, „szoktatást”, vagy netalán fenyítést. Annak a közösségnek a rituáléi, ahova a lény belső hívást érez, és amely közösségnek a tagjaként biztonságban érzi magát – azok a szabályok / rituálék nem korlátok, hanem életfontosságú támaszok. A gondok mindig ott kezdődnek, amikor olyan közösségek szabályait kell betartanunk, ahova akaratunk ellenére bekényszerítenek minket, vagy amelynek szabályai számunkra átláthatatlanok, kiszámíthatatlanok, értelmezhetetlenek.

Az legmodernebb agykutatás eredményei most már tudományosan is visszaigazolják, amit már évezredek óta ösztönösen tudhattunk: az emberi lénynek alapvető igénye a kötődés, a valahova való tartozás érzése. Azért, hogy egy csoporthoz tartozzunk, amelynek tagjai szeretnénk lenni, bármire képesek vagyunk. A csoport szabályainak és rituáléinak magától értetődő tiszteletben tartásán kívül, szeretnénk aktívan hozzájárulni a csoport fejlődéséhez, legjobb tudásunk, képességeink szerint, szinte fáradhatatlan „üzemmódban”. Ugyanakkor, ha egy csoportból, ahova tartozni szeretnénk, kirekesztenek bennünket, az agyban ugyanazok a fájdalomközpontok aktiválódnak, amelyek fizikai fájdalom elszenvedése esetén lépnek működésbe. Itt érdemes megjegyezni, hogy a gyermekek mindenekelőtt a felnőttek világához, elsősorban a primer referenciaszemélyekként funkcionáló szülők és társaik csoportjához akarnak tartozni. A szülő és az iskola pedig szinte minden pillanatban azt üzeni: „Most még nem! Majd ha felnőttél! Majd, ha – rendes – embert faragtunk belőled! Majd, ha…! Majd, ha…! „ És mindezen célok elérése érdekében akár naponta beterelgetjük őket olyan csoportokba, ahova egyáltalán nem kötődnek (pl. életkor, lakhely és hasonlóan relevánsnak tartott kritériumok alapján.) Amikor pedig olyan csoportokba kényszerítenek bennünket, ahova nem szeretnénk tartozni, akkor egészen természetes módon a csoport szabályainak tudatos vagy tudattalan megszegésével, ösztönös ellenakarat-kinyilvánítással reagálunk: nem támogatni, hanem akadályozni, zavarni szeretnénk a csoport működését. Amit ma viselkedés- és figyelemzavarnak nevezünk, az egyáltalán nem zavar, hanem természetes, ösztönös, helyreállítást célzó reakció a lélek, majd az agy részéről.  A káoszt már csak azzal tudjuk tovább fokozni, ha: nincsenek szabályok; a szabályok egymásnak ellentmondóak; a szabályokat egyeseknek be kell tartani, de azok, akik ezeket betartatják, maguk egyáltalán nem tisztelik azokat; a szabályok betartása helyzetfüggő (pl. ha "látnak" igen, ha - úgy vélem - "nem látnak", akkor "lazítok" akár "felnőttként" is; ha "X mondja", akkor igen, "ha Y mondja", akkor - csak azért - sem stb.) 

A gyermek alapvető és legelső igénye a saját családjához való szerves kapcsolódás, az odatartozás, a feltételek nélküli és jelen idejű elfogadottság érzése. Ebből bontakozik ki hamarosan a szűkebb – ideális esetben természetes képességeihez és érdeklődéseihez igazodó - közösségekhez, majd a legtágabb értelemben vett emberi társadalomhoz való tartozás vágya. Ha mindez nem művi úton, hanem organikusan zajlik, akkor az egyén a maga egyedi képességei és adottságai szerinti aktív, egyedülálló, de mások által érzékelt és értékelt módon tud hozzájárulni az adott szűkebb vagy tágabb közösség fejlődéséhez.


Vizsgáljuk meg, milyen „csoportokba” járunk, tartozunk: vannak-e ott szabályok és rituálék, ezek mennyire következetesek; kik beszélnek róla, és kik, hogyan élik azokat?! Fejlődik-e az adott közösség, vagy stagnál, netalán „csak” tombol és rombol? Teremtsünk olyan szabályokat és rituálékat, amelyek az adott szintű közösségben támogatják minden résztvevő biztonságos kötődését, és az ebből táplálkozó korlátlan egyéni kibontakozását, amely így természetszerűen a közösség épülését, fejlődését szolgálja! Gondoljuk át minden érintettel, hova visszük gyerekeinket, milyen oda(nem)tartozási  visszajelzéseket küldenek ők felénk?! Segítsük egymást átláthatatlanná és következetlenné burjánzott szabályaink és rituáléink letisztításában! Éljük letisztult szabályainkat és rituáléinkat bátran, örömmel, következetesen, mindenkor! A Gyermekek követnek minket.  A Gyermekek minket követnek…

A beszámló 1. része itt olvasható:  Az Élet folyamatainak megfigyelése - módszerek helyett saját tapasztalatok megosztása -  a hallgatás koncentrikus körei

 

Folytatás: hamarosan 

és

JÁTÉKRA HÍVLAKamennyiben tetszett a cikk tartalma és azt megosztanád másokkal - kérlek, gondolkodj el, hogy kinek küldöd tovább, milyen céllal és milyen üzenettel. Kérlek, ezeket a szempontokat oszd meg vele is. Ha olyan gondolataid, élményeid keletkeztek, amelyeket úgy érzed, hogy az előbbi szempontok mellett is megosztanál a közösségünkkel, írd meg nekünk. Teremtsünk együtt új "megosztási" kultúrát! :)

 

Lejegyezte: rémán izabella                      

Párizs, 2015 szeptember